Négy párna felpócolva. Ez még szinte gyerekkora óta a szokása volt, mert vizszintesen egyszerűen úgy érezte fejreáll a világ és az összes végtagja súlytalanná válik. Hiába mondta édesanyja, hogy ez bizony rossz szokás, mert a gerincnek legalább éjszaka vizsszintesen kellene lenni, hogy kipihenje magát, ő próbálta, de nem ment.
Woodbridge-ben született 1939-ben és nem is ment 16 évig messzebb tőle, esetleg Ipswich-ig, ahol a nagynénje lakott. Apjának jól menő vaskereskedése volt, édesanyja a háztartást látta el otthon és a négy gyereket. Emmának hívták és egyetlen lány volt a négy közül, és mivel ezáltal igencsak fiúsítva volt, nem riadt vissza az árnyékától. Néha még sötétben is átvágott az erdőn, ha a városba vitt az apjának üzenetet vagy vacsorát, ha éppen leltár volt a boltban és Mr.Jenkins olyankor késő éjszakáig bent maradt. Emma három fiútestvére idősebb volt nála, és az apjuknak segítettek a boltban. A legidősebb Tom, egyetemre járt Londonba és csak fél évente engedhette meg a család, hogy a költséges hazautazást kifizesse a fiúnak.
Emma tizenhat éves korában sokat vigyázott Mrs. Perkins kisbabájára hétvégenként ezért kapott némi zsebpénzt és mivel közeledett a nyári szünet, megkérte édesanyját, hogy hadd látogassa meg Tom-ot a városban. Mivel Mr. Jenkins húga Londonban lakott ezért nem jelentett problémát, hogy hol szálljon meg a lány. Mrs. Jenkins nehéz szívvel, de elengedte, mivel látta a lánya szemében a konok eltökéltséget amit leginkább Mr. Jenkins-től örökölt, ezért jobbnak látta ha nem száll vitába vele. Pénteken reggel feltették a Londoni vonatra, ezzel Emma úgy érezte, hogy eljött az igazi nyári vakáció a szabadság számára! Csinos kis kockás ruhában, és a kabátkában, amit még anyja varrt, úgy feszített, mintha a legújabb londoni divat szerint öltözött volna. Ez a nap volt számára élete első igazán várakozásokkal teli napja!
A vasuti kocsi tele volt katonákkal, és néhány család, hangoskodó éneklő gyerekekkel. London több, mint öt órára volt vonattal, ezért Emma kényelmesen elhelyezkedett a másodosztályú kocsiban és elővette a rongyosra olvasott Jane Austen könyvét, majd látszólag belemélyedt. De annyira izgatott volt, hogy olvasni nem igazán tudott csak néhány sort, de mivel kívülről fujta az egész könyvet, inkább szórakozottan tartogatta maga előtt, és az ablakon bámészkodott kifelé.
- Büszkeség és balítélet? - szólalt meg egy hang mellette. Észre sem vette és letelepedett mellé egy magas barna katona és a kezében tartott könyvre mutogatott. A fiú nem lehetett több tizenkilencnél, és olyan magas volt, hogy a lábait szinte össze kellett csomagolnia hogy a szemben lévő társa aki ugyancsak most huppant le, lába elférjen. Emma nem jött zavarba hanem összecsukta a könyvet és merészen a fiú kék szemébe nézett majd válaszolt. - Látom tudsz olvasni, bár ez inkább nőknek való könyv! - mosolyodott el és mivel a fiú szeme a könyvről Emma szemére vándorolt, inkább lesütötte a szemét, mert tudta, hogy ezt így illik. Majd gyorsan a fiú kissé pufók társára pillantott, aki megpróbálta a zsákját az ülés fölött lévő csomagtartóba gyömöszölni, nem túl sok sikerrel.
A vasuti kocsi tele volt katonákkal, és néhány család, hangoskodó éneklő gyerekekkel. London több, mint öt órára volt vonattal, ezért Emma kényelmesen elhelyezkedett a másodosztályú kocsiban és elővette a rongyosra olvasott Jane Austen könyvét, majd látszólag belemélyedt. De annyira izgatott volt, hogy olvasni nem igazán tudott csak néhány sort, de mivel kívülről fujta az egész könyvet, inkább szórakozottan tartogatta maga előtt, és az ablakon bámészkodott kifelé.
- Harry , Örülök a szerencsének! - mondta újra a mellette ülő - majd Emma orra alá nyomta a kezét, a bemutatkozást megerősítendő.
- Emma, emelte fel a kezét a lány is majd gyors kézfogás után kiszabadította a kezét. - örülök a szerencsének!
- A húgomnak olvastam sokat ezt a könyvet, onnan ismerem. - mondta szélesen elmosolyodva Harry.
- Oh, ha a húgod még nem olvas, akkor ez igen nehéz olvasmány lehetett a számára. - mosolygott Emma is.
- Nem tanult meg soha, mivel vak, de imádja a könyveket és vagy én vagy az apám olvasunk neki. Talán annyi lehet mint Te. Hová utazol?
Emma picit elszégyellte magát, hogy túl gyorsan alkotott véleményt valakiről, és igazán szánta Harry hugát, hogy vak, és mégis annyira szeret olvasni. Szép dolog hogy ez a fiú olvas a húgának. Az ő testvérei csak egymást tépték amig kisebbek voltak, vagy őt kergették a fára. Mióta dolgoztak nem igazán foglalkoztak Emmával, kis taknyosnak tartották.
- Igazán sajnálom a húgodat - mondta végül. Tudod, hogy van Braille írás, amit a vakok számára fejlesztettek ki? Könyveket is nyomtattak már ilyen módszerrel. A húgod is megtanulhatná és akkor saját maga is akkor olvashatna amikor csak kedve tartja.
- Hallottam már róla. - komolyodott el Harry és a tekintete a lányt fürkészte. Máshogy nézett rá, nem úgy mint egy csitrire. - Okos lány vagy, ha ilyeneket is tudsz. Sajnos ezek a könyvek nagyon sokba kerülnek, és valakinek meg is kellene tanítania ezt az olvasási módszert és mi egy elég kis városból jöttünk, ahol nincs ilyen tanár.
- Honnan jöttél? - a lány szemében érdeklődés csillant, hátha Harry nem is lakik messze tőlük. Bár igazán nem is tudta, hogy ez miért villanyozta fel ennyire, mert eddig a városbeli fiúkra úgy tekintett, mint a bátyjaira. Másra sem jók, csak arra, hogy az ember agyára menjenek a hülye játékaikkal, vagy az idegesítő szokásaikkal az iskolában, a köpőcsövezéstől a galacsindobáláson át a lányok szoknyájának a felrántásáig. Harry valahogy másnak tűnt, mosolygott bár a szeme komoly maradt. Néhány szeplő volt a szeme alatt és ha nem a lábát próbálta begyömöszölni a pad alá akkor a sapkáját hajtogatta egész apróra zavarában. Emma ilyennek képzelte Mr.Fitzwilliam ezredest a Büszkeség és balitéletből, aki Mr. Darcy nagybátyja volt.
-.........sokáig, ahol az apánkkal éltünk, aztán miután katona lettem, távol kerültem tőlük.
Emma zavarba jött, hogy úgy elmélázott a könyvbéli hősök Harry-hez hasonlításával, hogy igazán a választ nem is hallotta.
- Vagy úgy, mondta mert szégyellt volna rákérdezni mi is volt a város neve amit a fiú említett. Kicsit feszélyezte őt, hogy lassan már csak katonát ülne körülötte és ahelyett, hogy egymással lennének elfoglalva, mindenki az ő beszélgetésüket figyeli érdeklődve.
- És Te merről jöttél? Hová tartasz?
- Woodbridge-ből, és Londonba megyek a nagynénémhez. Meglátogatom a bátyám aki ott tanul az egyetemen. - húzta ki büszkén magát.
- Oh, Woodridge? - az nincs olyan messze tőlünk, egy-két óra talán. Bátor vagy hogy egyedül ilyen messze utazol. Mi egy hétig Dartford-ban leszünk, ha akarod szívesen elkísérlek. London elég nagy és mindenféle emberek megfordulnak. Nem biztonságos egy ilyen fiatal lánynak egyedül mászkálnia. - mondta Harry és újra mosolygott. Emma először sértve érezte magát, hogy nem néz ki belőle ez a katona annyit, hogy vigyázzon magára. Mitch O'Connelt háromszor is a földhöz vágta amikor szemtelenkedni próbált vele, pedig tőle még néhány fiú is tart. Sam Thorntont pedig egyszer jól orrbavágta amikor megpróbált a nyakába csókolni a háta mögött lévő padból. Azóta tartanak tőle a szemtelenkedni vágyók, mert tudják, hogy eljár a keze és aki három fiútestvér mellett nőtt fel az nem terítőket hímzett. De aztán arra gondolt, hogy olyan kedvesen ajánlotta fel ez a fiú hogy elkíséri, hogy miért ne? Abban még semmi rossz nincs. Majd ha elmeséli Dotty-nak a legjobb barátnőjének, hogy egy magas kékszemű katona kísérte el a nénikéjéhez Londonban, akkor máris felé lendül a mérleg nyelve, mert Dotty folyton azzal kérkedett, hogy Tom Darthem egyszer leterítette a kabátját az úton a pocsolyába, hogy Dotty átkelhessen rajta. Ezt egy mozifilmből látta Tom és rendkívül férfiasnak vélte a jelenetet. Igaz, hogy azóta Sally, Molly és Mabel is átment a sáros kabátján, de Dottynak akkor is ez volt a kedvenc története, amit mindíg elsütött egy-egy szülinapi partyn.
- Nem is tudom Harry, igazán kedves tőled, de biztos más dolgod is akad ahelyett, hogy engem kisérgess. - mondta ki hangosan, de remélte, hogy Harrynek nem akad más dolga.
- Á, úgyis csak egy-két nap múlva jön utánunk a csapat többi tagja, és hétvégén indulunk tovább. Addig csak néhány órát kell bent töltenünk az állomáson, de szabadon mozoghatunk. Londonban már sokszor jártam, ismerem mint a tenyeremet. Nem fogsz eltévedni.
-Oh, köszönöm.- mosolygott Emma - de a bátyám kijön elém a vasútállomásra. Már bánta, hogy megkérte Tom-ot, de már mindegy.
- Vagy úgy! - válaszolt a fiú és láthatóan lelohadt a jókedve.
- De szerda este ellátogatunk egy jótékonysági bálra, ha van kedved Te is eljöhetsz, csak két penny a belépő.
- Rendben! mosolygott újra füligérő szájjal a fiú. Ird le a cimet ahol lesz és ott találkozunk!
Emma letépett egy fecnit a könyv utolsó oldalából és egy apró ceruzával odafirkantotta a keresztnevét és a cimet.
Londonig be nem állt a szájuk, mindketten érdeklődtek az érdekes sportok iránt, a könyvek a tánc és a zene, szinte azonos izléssel bírtak mindketten. Aztán befutott a Londoni pályaudvarra a vonat és gyors köszönés után Emma lesietett a vonatlépcsőn és a mindent beterítő fehér füstben még a fiú után nézett a távolodó tömegben majd Tom hangját hallotta a háta mögött. - Hugocskám! és már pördült is Emma a bátyja ölelő karjaiba, aki felkapta és mint kiskorában, megpörgette felemeltében a lányt.
Miután Tom a nagynénjükhöz kísérte Emmát, sürgősen vissza kellett mennie az egyetemre, de megbeszélték,hogy este átjön, hogy Emma elmeséljen mindent ami otthon történt az elmúlt hónapokban.
Mabel, Emma édesapjának a húga boldogan fogadta a lányt, megmutatta a szobáját és feltétlenül a lelkére kötötte, hogy ebéd után vele kell hogy menjen a helyi cukrászdába hogy a barátnőinek bemutassa az unokahúgát. Emma kicsomagolt és lerogyott az ágyra, mert kimerítő volt ez a nap és még nincs is vége, de nagyon élvezte a pörgést ami körülvette, ahogy az események sebesen követték egymást. Otthon egy hónap alatt nem történik vele ennyi minden, nem csoda hogy kimerült. Miután végighúzta Mrs.Pimpkin a városon és az összes fellelhető barátnőjének bemutatta, miközben kétszer bőrig áztak, bár kocsit fogadtak, de a forgalom akkora volt, hogy kénytelenek voltak egy hosszabb utat gyalog megtenni, végre vacsora következett és még gondolkodni sem volt ideje a holnapi napon, elnyomta az álom. Álmában zakatolt a vonat és a hófehér mosolyú Fitzwilliam ezredes egy könyvet nyújtott át neki és a kezük összeért...
Harryvel végül nem találkozott. Néhány nap elteltével sürgönyt kapott édesanyjától, hogy azonnal utazzon haza mert édesapját baleset érte. Emma azonnal csomagolt és az első vonattal utazott vissza Woodbridge-be szívében az aggodalommal édesapja balesete miatt és kétségekkel, hogy látja e még valaha a kedves fiút akit Harrynek hivtak és azt sem tudta mi a vezetékneve.
Mr Jenkins lábát amputálni kellett miután egy ködös reggelen túl figyelmetlenül lépett az útra és az arra járó hajnali tejeskocsi elgázolta. A fiúknak át kellett venni egy időre az üzlettel kapcsolatos teendőket, de az adminisztratív és könyveléssel kapcsolatos dolgokat Emmára bízták mert ahhoz nem értettek és nem is nagyon akartak azzal foglalkozni. Emma édesanyja otthon ápolta Mr. Jenkinst aki teljes letargiába esett a lába elvesztése miatt. Világ életében önálló ember volt, és utálta hogy rá van utalva mások segítségére még a mellékhelység használatánál is. Egyre többet nézett emiatt a pohár fenekére. Mrs Jenkins először azt gondolta, hogy a fájdalom elmúltával majd visszatér férje önbizalma és leteszi a poharat de erre hiába várt.
Emma aggódva nézte az otthoni problémákat de nem nagyon tudott mit tenni ellene mert az üzlet vezetése teljesen lekötötte az idejét.
1958-ban édesanyja egészsége megromlott, daganatot találtak az egyik tüdejében és szinte néhány hónap alatt teljesen áttétesedett a másikra is.
1959 decemberében csendesen eltemették Mrs. Jenkinst, és Mr Jenkins két mankóra támaszkodva a sírja mellett megfogadta, hogy abbahagyja az ivást.
Beköltözött az üzlet hátsó helységébe és átvette annak az irányítását. Emma ekkor húsz éves volt. Volt néhány udvarlója de valahogy egyik sem jutott el a lánykérésig. Túlzottan tanult és okos volt, és kereken elutasított minden olyan képzelgést hogy ő majd a konyhában fog főzőcskézni és gyerekeket nevelni amíg a férje dolgozik és kocsmázik. Szeretett dolgozni az üzletben és ezt nem akarta feladni. A férfiak féltek a túlzottan emancipált nőktől akik olvasottak és a számok világában is kiismerik magukat, úgyhogy néhány hónap után mind odébbálltak.
Emma már elkönyvelte magában hogy nem megy férjhez ha ezen múlik és ha nincs közel s távol értelmes férfi aki partnerként és nem házirabszolgaként gondol a jövendőbelijére akkor vénlány marad.
1960 nyarán aztán a városba vursli érkezett és három hétre letanyáztak azon a nagy üres telken, amely tőszomszédságban volt a vaskereskedéssel. Az idegenek nem voltak túlzottan megnyerő külsejüek, egy hordóhasú kőrhintás jött a pereputtyával és két céllövöldés sátor ahol fiatal suhancok ültek naphosszat fogpiszkálóval a foguk közt. Egésznap füttyögtek a lányok után és malacságokat kiabáltak utánuk, azok meg vihogva futottak el. A körhintás felesége egésznap a pénztárban ült és az apró kis fülkét telefüstölte, és vég nélkül szapulta az urát válogatott trágárságokat vágva a fejéhez. A kis vursli környéke néhány nap alatt megtelt üres konzervdobozokkal és cigarettacsikkekkel valamint háztartási szeméttel. A város lakói azonban hiába hőbörögtek a polgármesternél, mert az jó üzletnek tartotta az üres telek bérbeadását. A szemét eltakarításáról pedig nem volt aki gondoskodjon.
Emma egy hétig tűrte hogy az üzletük előtt egyre több a szemét és a három számból álló üvöltő zenei repertoár már estére fejfájást okozott neki, de remélte hamarosan eltakarodnak. Amikor viszont egy este a részeg céllövöldés telehányta az üzlet elõtt lévõ virágosládát akkor eluralkodott rajta a düh és másnap reggel átment panaszt tenni a kőrhintásnak miután kiderült, hogy ő a tulajdonosa a vállalkozásnak és kérte, hogy vessen véget ennek az állapotnak.
- Kishölgyem, há' én mit tehetek arró' hogy a fiaim nem bírják az erős szeszt? Meg aszonygya hogy szemetelünk? Há azok nem mink votunk hanem azok a népek akik a szógátatást igénybe vették. Kérje azokat hogy szedjék össze, no... Hát ne legyünk mán rossz szomszédságban Kishölgyem. Gyöjjön lőhet egyet a lövöldébe ingyér! - mosolygott fogatlan szájával a kőrhintás, majd egy hegyeset kiköpött a lány mellett.
- Nem szeretnék lőni, köszönöm - mondta Emma kimérten, - Elegem van magukból! Nem tudunk dolgozni ebben a zajban és a bűz ami maguk körül van elriasztja a vevőinket is! Vagy eltakarítják vagy eltakarodnak! - ez az utolsó szavam.
Mondta a lány majd sarkonfordult és elviharzott.
- Hónaphoz egy hétre szedjük a sátorfánkat kishölgy! Kiáltott utána az ember. - Az ilyen fehérnépet meg kéne jól leckéztetni, biza... Szürte aztán a két foga közt.
- Maj' mi megszeliditsük apa! -mondta a hátamögött az egyik fia és a bátyjával susmorogni kezdett majd jót röhögtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése