Emma (kilencedik rész)

Harry és Shannon visszatértek Londonba. Miután a férfi letisztázta a nyomozással kapcsolatos utómunkálatokat, elindultak Cornwallba. Ettõl a ponttól már a bíróság kezében van a két elkövetõ sorsa. Shannon még mindíg meg volt sértõdve, mert Woodbridge-bõl elindulva volt egy kis szóváltásuk Harryval. Természetesen az ok  a Jenkins házban tett váratlan, kissé szinpadiasra sikeredett belépõje volt. Harry alig szólt valamit az úton Cornwall felé. Egyre csak Emma járt a fejében, és az ahogy elváltak anélkül, hogy átbeszélték volna az emlékeket és az új, csírájában elfolytott érzéseiknek utat engedtek volna. Harry kissé elszégyellte magát, hiszen itt ül egy csodaszép lány mellette aki történetesen a menyasszonya, és õ egy másik nõrõl és beteljesületlen vágyaikról ábrándozik. Ránézett Shannonra, aki a Rover anyósülésén mellette ült és szundikált, fejét kissé oldalra billentve. Szája megnyílt és így még szebb volt és valahogy ártatlanabb, természetesebb mint ébren amikor folyamatosan a belénevelt vagy a nõi magazinokból olvasott nõi praktikák tucatnyi változatával tette próbára az õ idegeit. Folyamatosan tágította azokat a határvonalakat amelyek a féltékenység és az õrületbe kergetés vékony borotvaélén egyensúlyoztak. Ezzel együtt volt benne valami szeretetre éhes és gyermeki ragaszkodás. Sajnálta, hogy édesanyja hatéves korában elhagyta õket, és soha többé nem kereste a lányával a kapcsolatot. Apja elfoglalt ember lévén alig látta õt, óriási születésnapok, drága ajándékok, ez az amit kárpótlásul kapott szeretõ szülõk helyett. Elsõsorban sajnálat amit érzett Shannon iránt és nem akarta õ is cserbenhagyni mint egykor az anyja. Harry nagyot sóhajtott és nem igazán  látta a kiutat ebbõl a labirintusból. Valaki veszit ebben a játékban, és mindkét esetben õ lesz az aki fájdalmat okoz.

Emma napokig szótlan és magába forduló volt. Szerencsére a sok munka az üzlet könyvelésével sikerült leplezni csalódását, mert nem kellett magyarázkodnia miért olyan komor. Aztán három nap múlva megbeszélte saját magával, hogy ez így nem mehet tovább. Nem szomorkodhat valaki után, aki elment valaki mással, mert soha nem volt az övé. Ezt egy tizenhat éves lány még megteheti, de egy huszonegy éves felnõtt nõtõl már nevetségesen hat. Itt pontot tett ennek a végére, és bár fájt a szive, egy kis rejtett dobozba zárta valahol mélyen az emlékeit.

Társaságba kezdett járni a vele egykorúakkal együtt szórakozott minden héten, és sokszor sikerült felszabadultan nevetnie akár apró butaságokon is. 

Walter feleségül kérte a barátnõjét Dee Lancastert. Az esküvõt szeptemberre tüzték ki, remélve, hogy az idõ is megengedi, hogy akár szabadtéren tartsák az esküvõ utáni partyt. Walter menyasszonya kedves, anyáskodó már a harminchoz közeledõ nõ volt. Egy nagyon korai házasságából amit 16  évesen kötött egy Ipswitch-i fiúval, született egy fia, Brian. Waltert istenítette a tizenéves fiú és úgy gondolták kár még tovább várni a házassággal, hiszen ez mindenki javára szolgált. Emma teljes erõbedobással vett részt az esküvõ megszervezésében és a menyasszonynak is sokat segített akivel nagyon jó barátnõk lettek. Beszélgetéseik során szóba került Harry is, és végül az egész történetet elmesélte Deenek aki nagyon jó hallgatónak bizonyult. Emmának is jólesett, hogy valakinek ki tudta beszélni magából az érzéseit és picit könnyebnek is érezte a lelkét miután megosztott mindent barátnõjével. Deet õszintén meghatotta Emma története, így már értette miért is olyan magába zárkózó néha Emma és miért nincs kapcsolata az ellenkezõ nemmel. Deeben megérlelõdött az elhatározás hogy öccsével összeboronálja a lányt, aki hasonlóan érzékeny és nagyon kedves fiú. Zack nem utolsó sorban még jóképū is volt és nem szükölködött vele a természet mert százkilencven centi magas volt valamint kisportolt alkatú. Utóbbi inkább munkájának volt köszönhetõ, mert a helyi tüzoltóságon dolgozott. Muszáj volt jó kondiban lennie, mert voltak olyan helyzetek amikor nemcsak az ügyesség hanem a nyers erõ is életeket mentett. És nem volt elhanyagolható, hogy a fákon ragadt cicákat is könnyedén leemelte, ha ez szükséges volt. Dee tehát eldöntötte, hogy õket a jóisten is egymásnak teremtette, és neki kell közremüködni, hogy ez a kapcsolat létre is jöjjön. 

Emma (nyolcadik rész)

- Miss Jenkins...Emma, örülök, hogy ilyen jó színben látom! - mosolygott Harry miközben Emma belépett a nappaliba. - nagyon csinos ma - tette hozzá és kezetfogott a lánnyal.

- Köszönöm Harry, nagyon kedves - nézett Emma a férfi szemébe, és elidõzõtt a szeme alatt táncoló néhány szeplõn. - majd õ is elmosolyodott. - A kezem, elfelejtette elengedni felügyelõ. 

- Bocsásson meg - engedte el hirtelen Emma kezét mint aki parázshoz nyúlt. - Csak...kicsit zavarban vagyok most, hogy...

- Most, hogy nem egy kórházi ágyon lát? - fejezte be a lány a mondatot.

- Szó sincs róla, csak picit össze vagyok zavarodva. Van néhány kérdésem ami inkább személyes jellegū, de elõször szeretnék beszámolni a fejleményekrõl az ügyével kapcsolatban.

- Ó hogyne, persze... Foglaljon helyet. Emma el is feledkezett arról, hogy Harry miért is van itt, igazából nem is akarta hallani az üggyel kapcsolatos dolgokat. Kellemetlen volt és megalázó az egész, és utált róla beszélni is. Persze örülni fog, ha pontot tesznek a végére és inkább másról beszélnek majd.

- Harry, igérje meg, hogy rövid lesz. Nekem ez az egész dolog nagyon kínos és szeretnék már túl lenni rajta.

-Persze, - feszengett a férfi - gyorsan elmondom és már itt sem vagyok.

- ó nem, félreértett! -hajtotta le a fejét Emma - aztán mint aki úgy döntött bevállalja az érzéseit, a férfi arcára nézett - a személye ellen semmi kifogásom, sõt...

Harry állta a lány tekintetét és fejében össze vissza cikáztak a gondolatok, az emlékek... Igen...látta már ezt a lányt valahol... Aztán hirtelen mintha egy függönyt húztak volna el beugrott minden. A vonat, a lány, aki olvasott és akibe a néhány órás út alatt fülig szerelmes lett. Aztán hogy várta a szerdát, amikor a kis papirfecnire firkantott címen három órán keresztül várt az esõben. Késõbb próbálta kinyomozni a név alapján, hogy hol lakhatott Londonban, sõt még egyszer Woodbridge-be is elment, hátha összefutnak, de akármennyire kis város volt Woodbridge, azért nem ismerte mindenki egymást név szerint. Szóval feladta, de sokszor eszébe jutott. Nem is tudta hogy lehetett ennyire hülye, hogy amikor ideküldték Londonból és a lány neve azonos volt azzal akit annyit keresett, nem jött azonnal rá, hogy Ö az! De azóta jó néhány év eltelt, és szegényt amilyen állapotban találta, nem csoda, hogy nem jött rá. De most, hogy itt van elötte, már bizonyos abban, hogy Emma az az Emma, aki 16 évesen elvarázsolta õt. Szeme az asztalon heverõ könyvre vándorolt, és szó nélkül érte nyúlt. Persze, a büszkeség és balitélet...

- Ez a kedvenc könyvem ...mondta Emma és a szive majd kiugrott a helyébõl.

- Igen, tudom...már mondta...egyszer - és végigpergette a lapokat az ujjával, majd megállapodott egy oldalon amelynek le volt tépve a sarka.

- Nem szép dolog ilyet tenni egy könyvvel. - mondta halkan

-Nem számít, valami fontos dolgot kellett felírnom.

- Igen, egy címet, de  végül lóvá tett vele egy katonát. - nézett fel Harry, szeme alatt most nem táncoltak a szeplõk.

Emma hosszan nézte Harry kezében a könyvet, nem akart a férfi szemébe nézni. - Sajnos komoly okom volt rá, bocsásson meg. - most nézett fel csak. Harry visszatette a könyvet az asztalra és sokáig nem szólt semmit. Aztán és keze elindult a lány keze felé és már nyitotta a száját, hogy valami kedveset mondjon amikor kintrõl dallamos dudaszó hallatszott. És hirtelen minden nagyon mai és valóságos lett. Mit keres itt Shannon? Miért most? 

Emma a férfi döbbent arcára nézett, majd hallotta az ajtót nyitó Mabel hangját és a nõét is aki az ajtóban csak annyit mondott: Tudtommal itt van Mr.Woodrow, a võlegényem...

Harry visszahúzta a kezét és megköszörülte a torkát. - A hölgy a ...

De Emma megelõzte.

- Látom nem nagyon van ideje felügyelõ. Tájékoztatna akkor az ügy kimenetelérõl? -kérdezte rezignáltan, majd kitöltött egy csésze teát.
Mabel, kérem kísérje be a hölgyet és hozzon még egy csészét, köszönöm! - szólt aztán ki az ajtón. -Elnézést felügyelõ, hol tartottunk? -Harry még mindíg megkövülten nézett. Hogy tudnak a nõk egyik pillanatról a másikra így szerepet váltani?
Csodálattal nézte a lányt, aki most tett vett és üdvözölte Shannont, majd hellyel kínálta és kitöltött neki is egy csésze teát, majd újra Harry felé fordult.

- Folytassa kérem felügyelõ. - majd úgy mosolygott rá, mintha mi sem történt volna.

Harry elmondta az elmúlt nap eseményeit és azt, hogy a tetteseket letartóztatták és errõl hamarosan hivatalos levelet is fog kapni. - A tárgyalás idõpontját még nem tudom, de szerintem cirka egy hónap  múlva kitüzik az idõpontot. -fejezte be.

Emma felállt, - köszönöm, hogy ilyen gyorsan le tudta zárni az ügyet. -Shannonra mosolygott. - Gondolom sietnek, nem szeretném feltartani Önöket.

Shannon visszamosolygott, de szeme komoly maradt. 

-Igy van, Harry és én a hétvégén Cornwallba készülünk, de még vissza kell mennünk Londonba. Ugye drágám? - kérdezte kezét Harry kezére téve.

Harry nagyon kellemetlenül érezte magát. Minél elõbb kint akart lenni távol ettõl a komédiától. Felállt hát és elnézést kért, hogy ennyit rabolta a lány idejét. 

Emma kikisérte õket a bejárathoz, majd kezet nyújtott. 

- A tárgyaláson én is ott leszek, remélem minden rendben lesz. - fordult vissza Harry miután kilépett a menyasszonya után az ajtón. 

-Itt a névjegyem, amennyiben kérdése lenne.

Emma mosolygott a névjegyet eltette és bólintott, majd becsukta mögöttük az ajtót.

Emma ( hetedik rész)

- Felügyelõ úr! -mosolygott rá a portás. - örülök, hogy újra itt van. Sikerrel járt?

- Jónapot Max! Igen, szerencsém volt. Megkaphatom a kulcsom?  - Harry fáradt volt és egy jó fürdõre vágyott leginkább. Már nyúlt a kulcsáért amikor a portás sietve egy levelet vett ki a kulcs mellől.

- Egy hölgy érkezett ma délelőtt, a 26-os szobát vette ki. Ezt a levelet adta, hogy küldjem Ön után, de mivel ma visszaérkezett úgy gondolom egyszerűbb ha személyesen adom át.

- Oh, egy hölgy azzal a kék sportkocsival?

- Igen, bizony elég mutatós a kicsike! - khm, bocsánat, úgy értem az autó! - pirult el a portás a félreérthető megjegyzése miatt.

- Bizony az Max...- ráncolta a homlokát Harry, majd a levéllel és a kulccsal együtt elindult a szobája felé. Határozottan megkérte Shannon-t, hogy ne jöjjön utána, várjon szépen Londonban és ő jelentkezni fog, amint végzett itt. Nem szerette, ha ellenőrizték, főleg ha Shannon ellenőrizte. Már vagy egy éve jegyben jártak, de a lány azt hitte, ez már mindenre feljogosítja vele szemben. Shannon a londoni főügyész lánya volt. Egy  rendőröknek szervezett bálon találkoztak és egymásba szerettek. Harryt picit feszélyezte, hogy Shannon apja Mr.Swanson a londoni főügyész, de annyira közvetlen és barátságos volt az egész család, hogy nem érezte alárendeltnek magát egyetlen ott töltött vacsoránál sem. Shannon gyönyörű  szőke hajú és zöld szemű lány volt. Volt a fellépésében valami királynői.

Harryt nagyon szerette, és borzasztóan féltékeny volt rá, bár Ő eddig soha nem adott okot erre. Nem is értette, hogy a lány miért féltékenykedik, mert nem érezte magát olyan nagy számnak. Volt  már néhány kisebb vitájuk ezzel kapcsolatban, mert Harry nevetségesnek érezte, hogy esténként telefonálni kell bárhol is tartózkodik, és néha mindenféle bejelentés nélkül megjelent a lány az irodában. - Kérlek, én itt dolgozom, légyszives este felhívni és beszélünk amiről csak akarsz, de ne zavarj a munkámban drágám.

- Oh, húzta félre szépen ívelt ajkát a lány - szólj csak ha zavarlak, itt várok csöndesen és utána elmegyünk ebédelni jó? - mosolygott bocsánatkérően.

- De hát most mondtam szívem, hogy zavarsz, ne haragudj. Elmegyünk este vacsorázni, de most menned kell. Ki kell valakit hallgatnom, és picit feszélyezne, ha közben itt ücsörögnél a másik széken.

- Kivel találkozol itt? - tudhatom?

- Miért vagy rá kíváncsi?

- Mindíg titkolózol előttem, tudod hogy nem szeretem a titkolózást.

Ilyen és hasonló párbeszédek zajlottak le közöttük nap mint nap. Harry szerette a lányt, de sokszor megigértette vele, hogy megpróbálja magát visszafogni és kivárni amíg végez a munkával és felhívja, hogy hol vacsorázzanak.

Most ez, hogy itt van. Harry össze volt zavarodva. Nem számított rá, és picit kellemetlennek érezte az egészet.

Mielőtt Londont elhagyta, megigérte a lánynak, hogy amint itt végez, elmennek  Cornwallba és a tengerparton pihennek néhány napig. Bár Harrynak nem volt sok szabadsága, de Shannon addig rágta a fülét amíg elintézett néhány fizetésnélküli szabadnapot.

Estefelé szerette volna megkeresni Emmát és tájékoztatni a történtekről. Remélte, hogy picit többet megtud a lányról és néhány titokra is fény derül. De most hogy Shannon itt van, nem is tudja, hogy fogja lebeszélni arról a lányt, hogy vele jöjjön. Mert biztosan vele akar majd jönni, ezt tudta jól.

Elhaladt a 26-os szoba előtt de nem állt meg, inkább a saját szobájába ment és lezuhanyozott, majd felhívta Mr. Jenkins otthonát, hogy bejelentse az esti látogatását.

Csak miután átöltözött és felfrissült kissé, indult el Shannon szobája felé, hogy üdvözölje.

A lány úgy nyitott ajtót, mintha legalábbis Őt érte volna váratlanul Harry megjelenése és nem fordítva.

- Ó hát itt vagy! Micsoda meglepetés! Majd megcsókolta a férfit.

- Nem számítottál rám? - nevetett Harry - Akkor biztos csak véletlen hogy ugyanoda vetett a sors mint engem ebben a kisvárosban.

Shannon elmosolyodott és Harry nyakába csimpaszkodott. - Úúúúgy hiányoztál, és gondoltam megleplek, és megvárlak, hogy innen utazhassunk tovább Cornwallba.

- Hogyan? Hiszen összesen két váltás ruhát hoztam és azok nem igazán a tengerpartra valók.

- Elmentem a lakásodba és összecsomagoltam ami kell! - kacsintott a lány

- Mi? - Harry vérnyomása kissé emelkedni kezdett, majd idegességében újra felnevetett. - Hogy elmentél a lakásomba?

- Igen, miért nem szabadott volna? - húzta fel Shannon a szemöldökét.

- Nem szoktam  hozzá, hogy a megkérdezésem nélkül helyettem döntsenek és ahhoz sem hogy a tudtom nélkül kutakodsz a holmijaim között.

- Mi titkolni valód van előlem? - kérdezte indulatosan a lány és lerántotta a karját a férfi nyakából.

- Talán találnom kellett volna valamit? - fordult el és idegesen egy pohár sherryt töltött magának.

- Ez nem erről szól Shannon, hanem teljesen másról. - mindegy, most nincs kedvem erről vitatkozni.  Túrt a hajába Harry és ledobta magát a fotelbe. - El kell mennem és holnap pedig vissza Londonba, mert le kell zárnom az ügyet és jelentést kell írnom róla. Majd csak azután utazhatunk el, sajnálom.

Shannon háttal állt neki de így háttal is érezni lehetett, hogy nagyon meg van sértődve.

- Elmehetek ma veled?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert hivatalos ügyben járok el és komolytalan ha a menyasszonyommal állítok be az ügyfelemhez.

- Az ügyfeled férfi? - Shannon megfordult és kék szeme könnyes volt.

- Nem. - Harry már tudta, hogy hosszú meccs lesz amíg el tud indulni Emmáékhoz.

Két órával később elindult Mr Jenkins külvárosi házához egyedül. Miután megigérte Shanonnak, hogy ahogy tud jön vissza és együtt vacsoráznak. Elfáradt ebben a játékban, de most megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Emma a konyhában ült az fiatalabb bátyjával és az üzletről beszélgettek.

- Holnap mindenképpen bemegyek az irodába és átnézem a könyvelést. Megvannak az elmúlt hét számlái és a megrendelések?

- Nyugi, megvan minden. Kézben tartjuk a dolgot. - mosolygott Paul a hugára.

- Na hiszen képzelem! - nevetett Emma. Mond csak mi van Dottyval? Elmentél a bulira ahová hívott?

- Csak nem képzeled, hogy amíg te kórházban vagy én szórakozom? -háborodott fel Paul. Aztán szemlesütve hozzátette. - Csak néhány órát voltam ott, mert kíváncsi voltam mégis mit akar tőlem.

- És mégis mit akart? - halkította le a hangját Emma - csak nem járni akar veled?

- Honnan tudtad?

- Nehéz volt kitalálni, mégis mi másért hívott el ha nem ezért? - Emma felállt és a sípoló teáskannát levette a gázról. Töltött mindkettőjüknek és megkente Paul zsemléjét is krémmel.

- Mindjárt itt lesz Mr.Woodrow, apa telefonált délután, hogy bejelentkezett.

- Rendes pasas. - harapott nagyot a zsömléből Paul

- Igen az. - mosolygott Emma és a szive összevissza dobogott, hogy újra láthatja. Azt tervezte, hogy felfedi a férfinak, hogy honnan ismeri őt. Nem is tudta miben reménykedik, csak valahogy jó lett volna ha tudja ki ő. Most, hogy már összeszedte magát és nem az az elesett összevert sajnálnivaló lány a kórházi ágyon, már szivesebben vállalta fel az emlékeit. Persze lehet, hogy csak idétlen lányos ábrándozás, hogy a felismerés elindíthat valamit kettejük között, de nem szerette volna ha újra elmegy a férfi és lehet, hogy soha többé nem látja újra.

- Paul, neked nincs dolgod az üzletben ma? - kérdezte ártatlanul.

- Nincs - mondta teli szájjal a fiú

- Apa mondta, hogy Mr Prum rendelését tegnap nem vitte ki senki.

- Ó azt már Walter elintézte. - Paul egyszerűen nem látott át a szitán. - aztán a lány piros arcára nézett és hirtelen villámcsapásként érte a felismerés.

- Jaa, most jut eszembe, hogy apának megigértem, hogy segítek rendbetenni a raktárban azt a néhány csomag rézhuzalt ami tegnap érkezett. - és már állt is fel az asztaltól és sietve felhörpintette a teát.

- Akkor siess, tudod hogy apa nem szereti a rendetlenséget. - mondta Emma és a mosogatóba tette a csészéket.

Paul elviharzott. Emma pedig a szobájába ment és megpróbálta rendbehozni magát. Nem akarta hogy úgy nézzen ki, hogy nagyon készült erre a látogatásra, hanem szerette volna ha minél természetesebben néz ki de azért csinos. A kórházban töltött idõ alatt picit lesoványodott pedig egyébként sem volt semmi fölösleg rajta. A tükörbe nézett és egy vékony barnahajú lányt látott. Haja most egy pánttal volt összefogva de leengedte és hagyta hogy a vállára hulljon természetes hullámaival. Kissé kreol bõrét apjától örökölte, kék szemét viszont az édesanyjától, ami most hogy picit lefogyott szinte óriásinak tünt az arcán. Nem nagyon festette magát, épphogy csak egy kis szempilla festéket használt és némi púdert, hogy ne legyen túl fényes az arca. A ruhák között válogatva egy sárga kartonruhán akadt meg a szeme vékony fekete övvel a derekán. Ez olyan mindennapi viseletnek elmegy, gyõzködte magát és a tükör elõtt forgolódott. A sárga szín kiemelte szeme kékségét és kreol bõrét. Újra széles pántot tett a hajába aztán csak nézte magát a tükörbe és azon gondolkozott, hogy mikor fogja elfelejteni azt az estét amikor megtámadták. Vajon egyszer ha férjhez megy, ha ugyan férjet talál valaha, el fogja neki mesélni mi történt vele? Meg fogja érteni? Vagy visszatetszõ lesz ez a sötét pont az életében? Lesz vajon gyereke?  Vagy igy fogja leélni az életét, segítve apját és az üzletet vezetve, míg csak vénkisasszony nem lesz belõle? Nem tudott tovább gondolkozni mert kopogtak lent a bejáraton és hallotta hogy a házvezetõnõ ajtót nyit, majd Harry hangját ahogy felõle érdeklõdik. Sietve magára kapott egy rövid kis kardigánt és lesietett.

Emma (hatodik rész)

Harry közel négy órát utazott Littleportba. A londoni kollégák nyilvántartása alapján ezen a címen találhatta meg a vurslisokat, vagyis a Hodges családot. A cím teljesen véletlenül szerepelt a nyilvántartásban, mivel néhány éve egy london külvárosában lévő kocsmai verekedés és szúrkálás miatt kerültek rács mögé a Hodges testvérek, Matt és Geoff. Tetemes óvadék ellenében sikerült az apjuknak kirántani őket a dutyiból, de szüksége volt rájuk a vidámpark üzemeltetéséhez és az óvadék kifizetése még mindíg jobb megoldásnak bizonyult, mint hogy a vursli csődbe menjen. 

Harry nem számított arra, hogy otthon találja a családot, akik a nyári időszakban járták az országot, egészen késő őszig. Akkor egy kis tartalékkal kihúzták márciusig, és kezdődött minden előlről. Remélte viszont, hogy talál valakit akik nagyjából ismerik a családot és tudják merre szoktak vándorolni.

Sikerült is a házhoz nem messze található kocsmában információkat szerezni, miszerint Woodbridge után Bramfordba mentek rendszeresen, s onnan tovább a tengerpari kisvárosokba.

Mivel Littleportból nem volt vonat Bramford felé, autót bérelt és két órát vezetett. Késő éjjel ért Bramfordba és szobát vett ki a Bramford Arms nevű fogadóban. Úgy tervezte másnap megkeresi Mr.Hodgest és becses családját.

Mr. Jenkins állt az ajtóban miközben Emma összeszedte a holmiját és elkészült, hogy hazamehessen végre a kórházból. Az orvos szerint szerencsére nem lett kellemetlen következménye a támadásnak, leszámítva a lelki sebeket és a még gyógyulóban lévő sérüléseket. Gyenge volt és picit szédült miután felkelt az ágyból, de semmi pénzért el nem árulta volna az orvosnak, aki később bejött hogy elköszönjön tőle.

-Apa, itt van Paul vagy Walter, hogy segítsenek? 

-Igen drágám mindjárt jön Walter és leviszi a csomagod. - apja gyengéd szeretettel nézett rá. A támadás ráeszmélte, hogy milyen törékeny az élet, milyen gyorsan elveszítheti a szeretteit az ember egyik pillanatról a másikra. Nemrég Abigail is itt volt aztán egyszercsak elfogyott, elillant mint egy gyeryaszál. Szeme bepárásodott a gondolatra, hogy legkisebb gyermekét is ilyen könnyen elveszíthette volna amikor... -Hej ha húsz évvel fiatalabb lennék, kiforgatnám a beleit azoknak az aljas frátereknek! - gondolta felindulva. Közben Walter megérkezett és hármasban mentek le a furgonhoz, majd Walter először apját, majd a húgát segítette fel a vezetőfülkébe, majd ő is utánuk ugrott és beindította az öreg Ford motorját.

A főútra kanyarodva egy Woodbridge-ben ritkán látott kék Austin-Healey Sprite  húzott el mellettük

Vezetőülésében csinos szőke hajú nővel, porfelhőt eresztve a mögötte haladókra. Nyakában a fehér sál csak úgy röpült a szélben.

-Hej, de sietős valakinek! - mondta Emma apja, s fején a sapkát hetykén hátratolta.

Harry reggel korán kelt és gyorsan megreggelizett a fogadóban. Friss zsemlét és rántottát evett, egy pohár narancslével leöblítette, majd megkérte a tulajdonost, hogy telefonálhasson egyet.

A londoni szám nem vette fel, csak az üzenetrögzítő jelentkezett. 

A vurslit egy utcával arrébb találta meg. A két céllövölde és a kőrhinta üresen árválkodtak a kikopott füves területen. Mellettük valamikor kék lakókocsi, három lépcsővel a bejárata aljában. A lakókocsi mellé kifeszített dróton mosott ruhák száradtak. A lépcső aljában egy öreg bozontos kutya feküdt, fejét bánatosan támasztotta mancsára, Harry közeledtére csak a farkával kezdett aprókat csapkodni a porban. 

- 'reggelt! Mondta hangosan, majd válaszra várt, de senki nem felelt.

- Na öreg, -hajolt le a kutyához, - te biztos tudod hol találom a gazdád.

- Kit keres? - kiáltott a lakókocsi felől egy cigarettától rekedtes női hang.

- Jóreggelt asszonyom! Ön Mrs.Hodges? - lépett egyet közelebb Harry

- Na és ha az vagyok? Mit akar itt korán reggel? Nem veszünk semmit! - mondta már halkabban és tüdőbajos köhögés szakadt fel az asszonyból, ami néhány percig eltartott. Közben leült a lépcsőre és cigarettát sodort úgy sandított fel a férfira.

- Nyögje már ki mit akar, vagy eriggyen innét!

- A fiait és a férjét keresem asszonyom. - mondta Harry halkan. 

-Aztán mi dolga velük? 

- Woodrow felügyelő vagyok a Scotland Yardtól, vette ki zsebéből igazolványát és a nő arca elé tolta.

- Néhány kérdésem lenne hozzájuk.

- Ehh, nincsenek azok itt...

- Hol vannak?

- Tudja isten, talán kurváznak, talán valamelyik bokorba fekszenek a saját hányadékukban a disznók.

Ebben a pillanatban egy kócos hat év körüli kislány mászott elő a lakókocsiból, talán a legkisebb Hodges sarj, és álmosan tipegett az asszony elé.

- Na mit akarsz? Mondtam hogy maraggyál bent nem?

- Vehetek magamnak pogácsát a péknél? - kérdezte rekedten, és kérlelőn nézett az asszonyra

-Mennyél, de ne nyalókát vegyél, mert kitekerem a nyakad te lyány! - majd bő szoknyája zsebéből kihúzott egy kis fekete bőrtárcát, alján A.B. monogrammal...

Ami ezután következett már rutinmunka volt. Az asszony azt mondta a fiai neki vették a tárcát két hete. Közben előkerültek a jómadarak is akik a kérdésekre össze vissza egymásnak ellentmondva válaszolgattak, majd előkerült a  kislány kék horgolt sálja is a lakókocsiból és mire észbekaptak, már a helyi rendőrörsre kísérte őket némi unszolással a felügyelő, de egy harminckettes S&W is picit rásegített a dologra.

Ott aztán megtörtek és mindent bevallottak. Apjuk közben óbégatva érkezett meg utánuk és próbálta elsimítani a dolgokat de ezt már nem lehetett óvadékkal elintézni. Káromkodva várta, hogy a két fiáért eljöjjön a Woodbridge-ből odarendelt rabszállító kocsi, majd lerogyott az út közepére és a sapkáját messzire hajította úgy átkozódott még hosszú ideig.

Harry végre visszaindulhatott Woodbridge-be. Ez örömmel töltötte el, főleg az, hogy láthatja a lányt és beszámolhat neki, hogy kézrekerítette a támadóit. Nem tudta megmagyarázni miért érzi úgy, hogy régóta ismeri Emmát, de folyamatosan az az érzése volt, hogy már találkoztak valahol. Ezen tűnődött vezetés közben. A hugát aki valóban világtalan, honnan ismeri? És miért nem mondta el neki? Mi oka volt, hogy titkolózzon? Nyomozó létére nem tudott összefüggéseket találni, és ez nagyon bosszantotta.  Kedvelem Emmát, valóban, vagyis ...-rázta meg a fejét - akár a húgomat. Próbálta meggyőzni magát kevés sikerrel. Ezzel telt el az út nagy része míg megérkezett a Woodbridge-i Crown Hotelbe, hogy kipihenje magát és lezuhanyozzon a szobájában. Az autóból kiszállva meglepődve látta, hogy a szálloda előtt  egy ismerős autó parkol: egy kék Austin-Healey Sprite.

Emma (ötödik rész)

Mr. Smith az irodájában ült a mahagóni íróasztalánál és a másnapi  megbeszélésen gondolkozott.

Nagy beruházásokra készültek a városban, és választania kellett, hogy a Marks & Spencer áruházlánc ajánlatát fogadja el a Forest road-on lévő üres telek beépítésére vagy egy magánszemély ajánlatát aki modern társasházat szeretett volna a dupla telekre építeni. Kétségtelen, hogy a Marks & Spencer ajánlata kedvezőbbnek tünt, de mi lesz ha az emberek szivesebben látogatják majd továbbra is a kis sarki füszeres boltot a nagy áruház helyett. Mondjuk ez már nem az ő gondja, vonta meg a vállát. - A haladásnak viszont nem szabad gátat vetni! Emelte fel az ujját mintha a helyi választópolgárokat akarta volna meggyőzni. A társasházzal csak baj lenne, mert talán mindenféle emberek idejönnének a csendes kisvárosba, ahol nyugalom és béke főleg jó közbiztonság uralkodik, és ki tudja honnan jönnének és mifélék lennének. - Neeem, maradjon csak meg Woodbridge a saját kis közösségünknek. - tette a pontot a Marks & Spencer javára. Ekkor a titkárnője jelent meg az ajtóban és udvariasan köhintett, hogy az irataiba mélyedő polgármester feltekintett. - Igen Mrs. Atkinson? 

- Bocsásson meg uram, de egy felügyelő van itt a Scotland Yardtól, mr. Woodrow - szinte szemlesütve kért elnézést a váratlan látogató nevében a nő és várakozva tartotta a kilincsen a kezét, hogy ha kell hát megakadályozza a felügyelő beléptét a szobába.

A polgármester összecsukta a dossziét és levette a szemüvegét majd az asztalra tette és csak akkor válaszolt: - engedje be a felügyelőt mrs Atkinson aztán hozzon valami frissítőt, kérem. Köszönöm.

A titkárnő becsukta az ajtót, közben mr Smith felállt, megkerülte az íróasztalát és a bordó bőrfotelek melletti kisasztalhoz lépett és kinyitotta a rajta lévő szivarosdobozt, majd egy szivart vett ki magának.

Harry kopogás után belépett az ajtón. 

- Jónapot polgármester úr! Woodrow felügyelõ vagyok a Scotland Yard-tól.

- Üdvözlöm felügyelő - nyújtott szertartásosan kezet a polgármester majd hellyel kínálta Harryt.

- Gondolom sejti miért vagyok itt uram, 

- Hm, hát igen, sajnos volt itt ez a sajnálatos dolog. Hallottam róla, de vajon mivel tudom segíteni a nyomozás előrehaladását? 

- Nagyon is sokban uram. Tudomásom szerint néhány hétig vállalkozóknak adta bérbe a Forest roadon lévő üres telket.

- Igen, igen. Sajnos rossz ötletnek bizonyult, nem voltak túlzottan népszerűek az ott lakók körében.

- Esetleg hallott személyes összetűzésekről is a vurslisokkal? - folytatta Harry

- Nem jutott a fülembe ilyen jellegű eset, panasz konkrétan nem érkezett a hivatalomba ellenük, csak amolyan folyosói pletykák jutottak a fülembe. - mosolygott nyájasan a polgármester és a belépő titkárnőre nézett.- Oh, kérem ide tegye a frissitőket Emily. Mr. Woodrow szolgálja ki magát. Esetleg egy szivart? Kínálta Harry felé a kis faragott szivardobozt. 

-Köszönöm, nem élek vele, de a hűsítőt elfogadom.

A titkárnő távozott és Harry folytatta a kérdéseit.

- Esetleg van tudomása arról, hogy merre mentek tovább a vurslisok?

- Sajnos erről nincs, de bekérem a szerződést a titkárnőmtől, azon talál címet és nevet, hátha az is segít. És már is csengetett...

Harry a szerződés birtokában csak a nevet tudta meg aki a vállalkozást üzemeltette és a város nevét ahol lakik de pontos címet nem talált.

Felhívta a londoni irodát és bediktálta a birtokában lévő adatokat, szerdára igérték, hogy megpróbálnak a nyilvántartásban utánanézni.

Az elkövetkező néhány napot a szomszédok és a közelben lakók kikérdezésével töltötte. Többen is emlékeztek a lány és a körhintás összetűzésére, és pontos személyleírást is kapott a családról.

Többször meglátogatta Emmát aki szépen gyógyult és mindíg tájékoztatta a megtudott adatokról. Gyümölcsöt, virágot, újságokat hozott neki, Emma hálás is volt érte, de a korábbi találkozásukat nem említette.

Egyik nap egy érdekes cikk volt a Daily Herald címoldalán, miszerint az egyik híres regény braille írásban is megjelent és ez az egyik leghosszabb könyv amit ezzel a módszerrel kiadtak a vakok számára.

Harry ezt érdekesnek találta és annyit mondott, - Erica is örülni fog ennek.

- Oh, tehát a húga megtanulta a braille írás olvasását? - Lelkesedett a cikkre nézve Emma.

Harry különös szemmel nézett a lányra aki még mindíg a cikket olvasta.

- Honnan...honnan tudja, hogy Erica a húgom? -s szemét nem vette le a lányról aki azonnal feleszmélt, hogy elszólta magát és elfehéredett, majd idegesen nézett először  kezére majd az újságra újra, de a férfi szemébe nem mert nézni.

- Ó, hát említette néhány napja, nem is emlékszik? - mosolygott rá, újra egy kis szín került arcára.

Harry kutatva nézett a lányra, de nem emlékezett rá, hogy említette volna a húgát valaha neki. Furcsának és nevetségesnek találta ezt a helyzetet, de nem akarta nagyon kimutatni zavartságát és Emmán is látszott, hogy valami nem stimmel. Jó megfigyelő képessége volt és ismerte az emberek testbeszédét. Sokszor teljesen mást mondott a száj mint a kéz és a szem... Ezért volt abban jó amit csinált. Nem csak tények és tanúk és bizonyítékok kellenek hanem nagy adag intuíció és pszihológia. De nem kérdezett többet. Hagyta hogy Emma azt gondolja, meggyőzte őt. 

-Hja, lehetséges. - mosolygott már ő is. Annyit jár a szám bizony, hogy néha azt sem tudom kinek mit mondtam.

Emma megnyugodva csukta össze az újságot és magát átkozta, hogy lehetett ilyen ostoba és meggondolatlan. Majdnem eljárt a szája, pedig még nem akarta magát elárulni. Nem itt, nem most.

-Képzelje Harry, holnap megyek haza végre! Ujságolta a hírt a fiúnak.

-Ez jó hír! - állt fel Harry - holnap ugysem tudnék jönni, mert megtudtam a vurslisok címét és odautazom, hogy kiderítsem merre mentek tovább.

-Oh. - Emma arca elkomorodott. - nem igaz hogy elfeledkezett róluk, sõt nagyon is sokat gondolt a pocakos kõrhintásra és a családjára, de minduntalan ha eszébe jutottak, a gyomra összeszorult és émelyegni kezdett.

- Nekem az az érzésem Emma, hogy nagyon is sok a közük ahhoz, hogy maga itt van most. -folytatta Harry. De igérem megtalálom õket és ha bünösök, akkor ott végzik ahova valók. - és kezét nyugtatólag a lány kezére tette.

- Emmát forróság lepte el, és fülig pirulhatott mert Harry gyorsan elkapta a kezét és a kalapja már a fején volt úgy köszönt el.

- Amennyiben híreim lesznek Emma, akkor otthon megkeresem rendben?

- Rendben Harry, vigyázzon magára. -mondta halkan a lány

- Viszlát Emma, és pihenjen ha hazamegy, ne ugorjon fejest azonnal a munkába. - mosolygott újra a fiú, szeme alatt a szeplõk vidáman táncoltak.

Emma (negyedik rész)

A szobába lépve Woodrow felügyelő egy fehér kórházi ágyat pillantott meg, vagyis szinte csak a sziluettjét, mert az ablak előtt helyezték el azt. Mellette egy piciny éjjeliszekrény, rajta virágok, egy pohár víz, és egy rongyos könyv, amit valószínű, hogy nem egyszer forgatott a tulajdonosa. Ennyi volt pusztán a kis szoba berendezése. Az ágyon épp hogy észrevehetően emelkedett meg a takaró, alatta egy törékeny lány, feje magasra pócolt párnákon, haja összefonva az egyik vállán pihent. Nyakán piros és zöld foltok éktelenkedtek, arca hasonló színű sérülésekkel volt tele. Szemei alig látszottak ki a feldagadt arcából. Apró keze a takarón pihent, a bőre olyan vékony volt, hogy az erek sokasága láttatni engedte magát. Könyökhajlatában apró tűszúrások nyomai mutatták az infúzió helyét.

Woodrow felügyelő közelebb lépett és jobban megszemlélte az összevert arcot. Szeme csukva volt, de szemhéja alatt a szemgolyók cikáztak jobbra balra, mintha egymást kergetnék, valami rossz álom tette őket ilyen fürgévé, hogy még alvás közben sem pihentek. 

Istenem szegényke - gondolta a felügyelő - milyen apró, milyen fiatal - csoda hogy túlélte ezt a szörnyűséget. Szeme az ágy melletti szekrényre esett, ahol a pohár víz és a könyv pihent. Jane Austen Büszkeség és balitélet - népszerű a fiatal lányok köreiben mostanság ez a romantikus könyv. - gondolta.

Nagyot sóhajtott és halkan köhintett egyet, mire a lány félig kinyitotta szemét, amely aztán tágranyílt és hitetlenkedve rázta meg a fejét. 

- Ez nem lehet... suttogta aztán.

- Üdvözlöm Miss... -   itt a kezében lévő noteszba pillantott - Jenkins. - mosolyodott el félszegen a felügyelő az  ügyetlenségén, hogy még a nevet is elfelejtette memorizálni mielőtt belépett. 

- Woodrow felügyelő vagyok a Scotland Yardtól és azért jöttem, hogy ha nem túl megerőltető az Ön számára, feltennék néhány kérdést.

 Igérem kíméletes leszek ...khm .... amennyire csak tudok.

Emma még mindíg tágra nyílt szemmel nézett a férfira és nem válaszolt csak fejét ide oda ingatta.

A felügyelő folytatta:

- Bocsásson meg ha esetleg alkalmatlan időpontban zavarom, ha gondolja később visszajövök. - És már hátrált is az ajtó felé, kalapját félszegen morzsolgatva a kezében.

Emmának végre megjött a hangja és lehúnyta a szemét.

- Nem jött rosszkor felügyelő... Mr. Woodrow..., 

- Oh - lépett kettőt vissza megkönnyebbülve a felügyelő  - szólítson csak Harrynak, hogy ne legyünk ilyen szigorúan hivatalosak. - Újra mosolyogni próbált - talán így könnyebb lesz beszélgetnünk. 

- Rendben... Harry - suttogta még mindíg lehúnyt szemmel a lány - akkor Ön szólítson engem Emmának - a férfira tekintett de annak szemében nem találta a felismerés szikráját. 

Harry kihúzott egy kerek kis széket az ágy alól és megkérdezte. - Megengedi, hogy leüljek, amíg beszélgetünk?

- Hogyne, természetesen Harry. - mondta a lány és ujjai végét jeges hidegség lepte el, mint ahányszor ideges lett vagy félt valamitől.

Emma fejében cikáztak a gondolatok. Álmodott, valami zuhanást és sikoltozást,  aztán lebegett valahol föld és ég között, aztán amikor kinyitotta a szemét a vonaton megismert katona állt az ágya mellett és azt mondta, hogy ő egy felügyelő?! - mintha még mindíg álmodna de nem, mert ébren van, hiszen meg tudja különböztetni az éberséget az álomtól. És most leül AZ a fiú és biztos hogy Ő AZ mert a neve Harry és csak az a Harry lehet akivel néhány éve még oly vidáman beszélgetett a vonaton és remélte, hogy újra látja...

Újra látja... de nem így... nem itt... nem ilyen kiszolgáltatott és megalázott állapotában. Bár tükörbe nem nézett a támadás óta, sejtette, hogy nézhet ki, de, hogy a fiú nem ismerte fel, biztosan tudta, hogy szörnyű az arca... Talán jobb is így - gondolta - Nem  árulom el magam neki, így legalább nem kell szégyenkeznem. -  

Közben Harry a jegyzetei között lapozgatott, képeket vett elő a dossziéjából és letette azokat az éjjeli szekrényre.

- Miss Jenkins... őőő akarom mondani, Emma - mosolyodott el újra Harry. - Fel tudja idézni, hogy mi történt aznap éjjel?

- Sajnos csak részletekre emlékezem. - Emma elmondta, mikor zárt be, aztán merre indult haza - még a macskát is megemlítette a park szegleténél.  - Aztán csak arra emlékszem, hogy valaki lefogott, a szájamat befogta, majd egy másik odalépett és felpofozott, innentől kezdve semmire nem emlékszem, csak arra amikor...magamhoz tértem. - Emma lesütötte a szemét, mert még most is szégyen és düh fogta el mint valahányszor ha az ébredésére gondolt.

- Látta valamelyik támadó arcát? - tudom buta kérdés, mert aki hátulról fogta azt nem láthatta, de aki szemben állt Önnel, szóval látható volt hogy nézett ki? 

- Sajnos egy kendő takarta el az arcát, egy kék horgolt sál. Mint amilyeneket a kislányok hordanak a vállukon. Igen kék, alul apró pomponokkal... akár még vicces is lehetett volna, csak nem egy férfi arcán. - mondta a lány elrévedve az emléken.

- Kék  gyerek horgolt sál... - jegyezte fel Harry.

- Beszéltek Önhöz? Mondtak esetleg valamit?

- Csak annyit mondott aki szemben állt velem, hogy most pereljek és kiabáljak... és hogy most megtudom milyenek az igazi férfiak... - a lány lehúnyta a szemét, nagyot nyelt de visszatartotta a könnyeit.

- Hm...- Ön szerint az akcentusuk alapján lehettek idevalósiak?

- Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam felügyelő - nézett a lány újra Harry szemébe. - De valószínű, hogy nem idevalósiak voltak, itt nem használják azt a szót,  hogy perelni, már ha csak nem bírósági perről van szó. De nem hiszem, hogy úgy értette...

Harry szorgalmasan jegyzetelt, aztán felnézett újra.

- Ön egy üzletben dolgozik, úgy tudom. Volt mostanában nézeteltérése valakivel kiszolgálás közben?

- Az apám vaskereskedésében dolgozom, nem kiszolgálok,  hanem könyvelek és az adminisztrációs dolgokat intézem. Nem emlékszem ilyesmire.

- Látott mostanában idegeneket a városban? 

- Igen, Woodbridge elég pici város, azonnal feltűnik ha új arcot lát az ember. Igazából mostanában csak a vurslisok jöttek a városba,

- Hol táboroztak le a vurslisok? Itt vannak még?

- Az üzletünktől nem messze egy üres telken, de nem tudom, hogy itt vannak e még...

- Van esetleg valami amit elvettek Öntől? Tekintett fel a papirjaiból, aztan észbe kapott de nem tudta már visszaszívni a rosszul feltett kérdést. 

Emma sokáig hallgatott aztán válaszolt,

-A tárcám hiányzott a táskámból, nem volt benne csak néhány penny. 

- Elmondaná hogy nézett ki a tárca? 

- kis fekete bőrtárca volt, az alján A.B monogrammal.

- AB? Kérdezett vissza Harry.

- Igen, a tárca még édesanyámé volt, Abigail Brown volt a lánykori neve. - válaszolt a lány.

- Miss... Emma, nem zavarom tovább a kérdéseimmel. Megyek, és megpróbálok érdeklődni, és utánanézek a vurslisoknak is a polgármesternél. Holnap visszajövök ha tudok valami újat és eszembe jut még néhány kérdés. - állt fel Harry és kezet nyújtott a lánynak.

Emma kissé remegve emelte fel a takaróról a kezét és a férfi tenyerébe tette azt. Harry keze jó meleg és puha volt, legszivesebben el sem engedte volna.

- Köszönöm felügyelő, hogy időt szánt rám - mondta Emma a kézfogást kisérően. 

- Igazán nincs mit Miss, hiszen csak a dolgomat végzem. - mosolyodott el újra Harry.

- Akarja, hogy hozzak holnap valamit? Gyümölcsöt, friss virágot, újságot, könyvet?

- Köszönöm a családom mindennel ellát. - mosolygott a lány is amennyire tudott. - És ez a könyv...- tette a kezét a rongyosra olvasott Jane Austen regényre - nagyon kedves nekem és szeretem olvasgatni.

- Értem, - bólintott a férfi. Majd kalapját a fejére téve az ajtóhoz lépett. - Viszontlátásra Emma!

- Viszontlátásra Harry.

Harry a távozásával mintha elvitte volna a fényt a kórteremből. Legalábbis Emma úgy érezte. Örült, hogy Harry nem ismerte fel, és fájt, hogy Harry nem ismerte fel...

Talán már családja van és gyerekei és púp a hátán, hogy ide küldték Londontól messze, ebbe a kisvárosba... - gondolta.

Kopogtak az ajtón, és belépett az orvos. 

- Minden rendben Emma? Nem kér egy altatót?

- Nem doktor úr, köszönöm jól vagyok. Nem szeretnék aludni. Úgy érzem átaludtam az elmúlt évet is. - próbált mosolyogni a lány.

- Ezt örömmel hallom, mert ha minden rendben lesz, akkor mához egy hétre hazaengedem a családjához. 

- Az jó lesz, köszönöm. Hogy érti azt, hogy ha minden rendben lesz?

- Nos, Emma tudnia kell, hogy a történteknek ...khm...lehetnek következményei... remélem tudja mire gondolok...

- Emma szemében a felismerés döbbenete és rémület látszott...

- Úgy érti, hogy ...

- Úgy értem, hogy nem kizárható, hogy teherbe esett és ha a megfelelő vizsgálatok is ezt bizonyítják...szóval még várnunk kell egy hetet, hogy a pontos eredmények birtokában legyünk.

Emma mostmár szabadjára engedte a könnyeit zárt szemén keresztül. - Teherbe estem úgy, hogy még néhány napja fiúm sem volt és szerelmes sem voltam és nem sétáltam a holdfényes tóparton és nem vacsoráztam gyertyafénynél a vőlegényemmel... és nem volt esküvőm és nászéjszakám... hanem... - Úristen! -

- Biztos benne, hogy  nem kér egy nyugtatót Emma? - kérdezte az orvos aggódva nézve ahogy a lány arcán kiütköztek az érzelmek. - Mekkora hülye vagyok, hogy ezt említettem, gondolta magában. Elég lett volna akkor megmondani, ha bizonyossá válik, hogy teherbe esett. Ha nem, akkor soha meg sem kellett volna említeni. Bár gondolom tisztában van azzal, hogy mit történt vele, de hát persze szegénykém, még ártatlan volt és honnan is gondolta volna...

- Ne aggódjon kérem. - tudom, hogy ez nem nyugtatja meg, de arra gondoljon, hogy épen megúszta a dolgot. - és itt van közöttünk. Néhány hónap és elfelejti az egészet, legalábbis elhalványulnak a rossz emlékek.

- Igen, - szedte össze magát újra Emma - minden rendben lesz...

 - Meglepetés vendégem van az Ön számára - mondta aztán az orvos, és kinyitotta az ajtót.

- Tom a legidősebb bátyja lépett a szobába és két lépéssel már az ágynál is termett és megölelte a hugát.

- Ó! Kiáltott fel Emma, és mindent elfeledve karolta át Tom nyakát.

A család - gondolta a kórteremből kilépve az orvos. - a család és a szeretet majd begyógyítja a sebeket.- és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Emma (harmadik rész)

Amikor magához tért már pirkadni kezdett. Talán négy körül járhatott. Egy fa tövében feküdt az avaron, fejét alig tudta mozditani mert minden egyes mozdulatra nyilallt egyet a halántéka.  Jobbra tőle mókus figyelt  talán egy méterre, majd a hirtelen mozgástól megriadva felszaladt a fára. Szája felrepedt és a rászáradt vér beszennyezte haját amely most ragacsosan tapadt a nyakára. Megmozditotta a lábát, aztán iszonyatos fájdalmat érzett a combjai közt. Felemelte a fejét és amennyire tudta megszemlélte ruházatát, amely szétszaggatva sárosan és véresen tapadt a lábára. Felült még mindíg kóvályogva, talán agyrázkódást is kaphatott. Nem emlékezett a pofonokat követő részletekre de tudta szinte bizonyosan, hogy mi történhetett vele. A táskáját kereste a szeme amit az egyik közeli bokor alatt talált meg. Feltápászkodott és odatántorgott majd felvette a táskát. Az üzlet kulcsa meg volt, de a tárcája hiányzott. Megpróbált hideg fejjel gondolkodni és nem hagyta hogy eluralkodjanak az érzések rajta, mert tudta, hogy ha ez megtörténne már nem segítene a történteken.

A lábára vércsík száradt és valami váladék amire nem akart gondolni. Elindult meg megtántorodva vissza a hajnali ködben az üzlet felé. Csak mikor bejutott az ajtón és leroskadt az üzletben lévő üveggel elválasztott iroda pamlagára, tört fel belőle a zokogás és a sáros kezébe temette kékre dagadt arcát.

Paul négy ötvenkor érkezett vidáman fütyörészve. Látta hogy Emma háttal az üvegablaknak ül az irodában. Hangosan beszólt. - Jó korán jöttél hugi! Tán haza se mentél? Sapkáját a szögre akasztva elindult az iroda felé. - A vursli végre eltakarodott hajnalra, mit szólsz? Nyugtunk lesz jövő nyárig!  képzeld Dotty megkért hogy kisérjem el a hétvégi rendezvényre ami a régi szinházban lesz. Szerinted ez jelent va... - félbeszakadt a mondat és Paul frissen borotvált arcára fagyott a vigyor amikor hugát meglátta. Emma kék zöld és vörös szinben égő felpuffadt arcából a szeme alig látszott ki. Ruhája véres, sáros, cipője elszakadt.

- Úristen Emma mi történt ?! - ugrott a lányhoz azonnal. - Betörők? Vagy...mi? 

- Nem betörők voltak Paul. - felelte halkan a lány - Hazafelé megtámadtak és... - elakadt a hangja és újabb zokogásba tört ki. - Ééés?! -Ééés?! Ismételgette a bátyja. - majd újra a lányra nézve mindent megértett. - Máriám! - tört ki és magához szorította a hugát. - Ki volt az? Idevalósi? Felismernéd ha látnád? - záporoztak a kérdések a lány felé. 

- Nem nem és nem. Mondta halkan Emma. - itt a furgon? Hazavinnél? Nem akarom hogy apa így lásson. - mondta erőtlen hangon.

- Nem haza viszlek, hanem a kórházba! - azzal felnyalábolta erejét vesztett hugát és kivitte a furgonba. - és bemegyek a rendőrörsre is. - tett pontot a mondat végére, majd beindította az öreg járgányt.

- ó édes Istenem... Csukta be véreres szemét Emma.

A St.James kórházban azonnal kezelésbe vették a lányt. Nyugtatót kapott, lefürdette egy nővér gyengéden majd egy frissen vasalt kórházi hálóingben egy egyágyas szobába fektették. Innentől kezdett a nyugtató és talán altató is hatni. 

Emma csak árnyakat és mondatfoszlányokat érzékelt, hallott amit az orvos tárgyalt a feje fölött a nővérrel aki lekezelte az arcán és a teste többi részén lévő sérüléseket. 

-...az erőszaktevők többen... - ... Infúziót holnapig...- vérvétel ...-antibiotikum az esetleges nemi betegségek elkerülése... - Szűzmáriám, ezt a kedves kislányt... - Majd újra sötétség borult rá, kábultan zuhant egy jótékony álomtalan alvásba.

Woodbridge egy olyan piciny és jelentéktelen kis város volt, hogy csak egy apró rendőrsége volt, összesen hat fő volt a létszám.  Londonból utazott le egy felügyelő, hogy az ügyet a kezébe vegye. Mr. Woodrow fiatal ember volt, de nagyon éles eszű és jó megfigyelő képességű. Gyors karrerje ennek volt köszönhető. A katonaságtól leszerelve toborozták a City of london police kötelékeibe, ahol előbb közrendőr volt másnéven bobby, majd felfigyeltek az éles eszű fiatalemberre és a Scotland Yard átvette és nyomozót neveltek belőle alig egy év alatt. Felettesei meg voltak vele elégedve és jó fizetést kapott mellyel a vidéken élő családját támogatni is tudta.

Úgy gondolta egy hét elég lesz Woodbridge városban, hogy a nemi erőszakkal párosult rablással és súlyos testi sértéssel megbírkózzon és a bűnösöket hidegre tegye.

A Crown Hotel-ben szállt meg, s miután elfoglalta a szobáját azonnal útnak indult a St.James hospitalba ahol Emma már egy hete feküdt.

Emma az első két napot alvással töltötte, aztán úgy érezte annyit aludt, hogy innentől egy évig ébren lesz.  Apja és testvérei látogatták a kórházban és próbáltak kérdéseket feltenni neki, de ő mindíg csak annyit mondott, - Hiába faggattok, ha egyszer nem emlékszem semmire! - A harmadik nap már nem faggatták. Inkább abban bíztak, hog a londonból küldött felügyelő talán többre jut vele. 

A lány olvasgatni próbált de nem tudta lekötni az olvasás, pedig édesapja még a kedvenc könyvét is elhozta, ami mindíg ott pihent az ágya melletti kis éjjeli szekrénykén.

Emma magasra pócolta a párnáit és csak nézett ki az ablakon,  ami egy tűzfalra nézett. A tűzfal réseiből itt ott apró lila és sárga virágok nőttek ki, a szél néha felkapta némelyiket mintha csak integetnének. Órákig tudta nézni a színes kis virágokat. Az arca még mindíg szívárvány színben játszott. Az orvos azt mondta, hogy nyugodjon meg nem marad nyoma a sérüléseknek.

- Nem marad? - kérdezett egyszer cinikusan vissza. - Az orvos ránézett a meleg barna labrador tekintetével és annyit mondott. - kívülről nem marad nyoma. A lelki sérülések sokkal hosszabb időt vesznek igénybe amíg elhalványulnak, de nem garantálom, hogy nyom nélkül múlnak el. - azzal megsimogatta Emma kezét. Keze alatt megrándult a lány keze, majd elmosolyodott és megköszönte az orvos őszinteségét.

- A felügyelő ebéd utánra igérte magát, számítson rá, hogy meglátogatja Emma.

- Igen, tudom doktor úr, felkészültem rá... Azt hiszem...

- Minden rendben lesz, mondta szinte gépiesen az orvos majd távozott a kórteremből.

Lassan teltek az órák, a percek, másodpercek. A kis virágok integettek és csak integettek fáradhatatlanul. Egyszer csak kopogtak és a felügyelő belépett az ajtón.

                      

Emma (második rész)

Emma apja nemigen vágyott az üzleten kívül tartózkodni, főleg nem a két kezével felépített házban ami a város peremén egy szép erdővel határos területen állt.

Negyven éve élt ott... Még fiatalember volt mikor elkezdte építgetni szépítgetni az apjától és Abigail hozományából összedobott kis pénzből. Az élete volt az a ház de mióta Abigail elment, már nem akarta többé látni, mert minden sarka és szeglete a feleségére emlékeztette. Inkább az üzletben ücsörgött és a vevőkkel beszélgetett. A két fia derekasan dolgozott és Emma is rendesen vezette az üzlet könyvelését és valóban hasznos ötletei voltak. a szállítók már jobban tartottak tőle mint valaha Mr.Jenkinstől mert minden pennyvel el kellett számolni, nem lehetett átvágni a lányt.

Mr. Jenkins elégedett volt a gyerekeivel. A legnagyobb fia, Tom elvégezvén az egyetemet Londonban vállalt egy kórházban munkát, és valószínű, hogy nemsokára sikeres sebész válik belőle. 

Walter a középső fia tagbaszakadt erős de értelmes fiú volt. Apja kisteherautójával fuvarozta a vevőknek a megrendelt árut nap mint nap. Keményen dolgozott. Nemrég eljegyezte Donald Lancaster lányát Dee-t, aki jó ember  volt és nem épp a szegényebbek közé tartozott. Paul, a legkisebb fia az  üzletben látott el minden tennivalót, kiszolgálta a vevőket takarított, felpakolta a teherautót.

- Jó gyerekeim vannak! - hangoztatta nap mint nap a vevőinek, akik bólogatva egyetértettek vele.

Mivel jól ment az üzlet és mindenki ott dolgozott, muszáj volt felvenni a házba valakit aki a háztartást vezeti, mos vasal főz. Ezért felvettek egy középkorú asszonyt aki nemrég költözött a városba a kislányával Fannyval. A férje nemrég halt meg és munkát keresett. Koszt kvártély és rendes fizetség mellett még azt is felajánlotta Mr.Jenkins hogy a nő a lányával odaköltözzön. Mabel nagyon hálás volt és mindent megtett hogy a család kedvébe járjon. Naponta hordta Mr Jenkinsnek az ebédet az üzletbe, amikor Fannyért ment az iskolába.  

Általában péntekenként Mr.Jenkins átment a közeli kocsmába és eldiskurált éjfélig a barátaival. Bár egy kortyot sem ivott többé, igéretéhez méltón. Ilyenkor Paul zárta az üzletet. Ma viszont nagyon égett a lába alatt a talaj, mert Dottyval beszélt meg találkát, aki valami fontosat akart tőle kérdezni.

-Menj csak Paul!  - mosolygott Emma, - Én még ugysem tudok elszakadni a pénztárkönyvtől, és a holnapi rendeléseket is össze kell szednem. Tudod milyen korán itt van Mr.Barrow, és ha nincs kész a rendelés, hát nem vár egy percet sem.

- Jaj Emma biztos? - toporgott egyik lábáról a másikra Paul. - 

- Biztos, biztos. - legyintett fel sem tekintve a vaskos könyvből a lány.

- Örök hála érte hugi! - vigyorgott Paul és leakasztotta a sapkáját a szögről. - Reggel találkozunk!

Emma még másfél órát bíbelődött a papírmunkával, majd nagyot nyújtózkodva  felállt és az órára nézett. Fél tizenegy volt.  Ideje hazaindulnom, mert ötre jöhetek vissza és jó félóra hazáig az út, gondolta.

Elpakolt mindent gondosan, majd magára kapta könnyű piros kardigánját és a táskáját a vállára akasztotta, majd bezárta az üzletet.

Meleg nyári este volt, a szél könnyedén a hajába kapott ahogy kilépett az ajtón. Szerette a nyári estéket, a jószagú eső utáni friss szénaillatot, amikor a néptelen utcákon csak a sárga gázlámpák világítanak. Persze a legtöbbet már lecsérték villanylámpára, de a régi stílust megőrizvén a régi lámpavasakra szerelték fel azokat.

Sokszor eszébe jutott az elmúlt években a fiú a vonatról az apró szeplőivel a szeme alatt amelyek táncra perdültek ha az elmosolyodott. Mintha a nap sütne ki...

Vajon mi lett volna, ha akkor újra találkoznak? Igazi szerelem? Emma ösztönösen érezte, hogy Harry nem várta el volna tőle,  hogy csak a háztartást vezesse és a gyerekeiket ellássa az esetleges közös életükben.  Ennél sokkal, de sokkal érzékenyebbnek tűnt és intelligensebbnek.

Oh, bárcsak a címét tudta volna. Talán levelet írt volna neki, az meg válaszolt volna... Ehh, hessegette el a folyton vissza vissza térő hasonló gondolatait.

Lehet, hogy azóta már el is felejtette a lányt a vonatról aki a bátyjához utazott Londonba.

Ilyenféle gondolatok röpködtek a fejében, és lassan sétált a park menti úton, amikor valami nesz ütötte meg a fülét. Mintha egy cipőtalp csikordult volna meg az út menti murván. Megállt és fülelt, de nem hallotta újra. Egy fekete macska ugrott ki hirtelen a bokorból és sebesen elillant a sötét utca felé. Emma ijedségében a szívéhez kapott, majd nagy sóhajjal elmosolyodott. - Fenébe ezekkel az éjszakai ragadozókkal. 

Azért megszaporázta lépteit. A park végéhez érve elfogytak a lámpák  és ha a rövidebb utat akarta választani akkor át kellett vágni a park egy kisebb szakaszán. Gondolkodás nélkül elindult a parkot átszelő kis ösvényen, a hold világította lépteit.

Hirtelen vasmarok feszült a szájára és a fához rántotta egy másik úgy, hogy nyikkanni sem tudott. Bűzös, alkohollal és cigarettával kevert lehellet csapta meg az orrát ahogy a fülébe lihegett. -No kicsikém, most perelj és kiabálj! - röhögött egy másik hang egy picit távolabb. Emma próbált szabadulni de a kéz a száján és a testén sokkal erősebb volt mint Ő maga. A másik hang közelebb jött majd egy kék sállal eltakart arcot pillantott meg. -Most anyukám megtudod, hogy milyenek az igazi férfiak! - suttogta az arcába, majd hátralépett és egy óriási pofont adott a lánynak. Majd még egyet, úgy hogy Emma elvesztette az eszméletét és jótékonyan borult agyára a szürke köd.

Vége a második résznek.

Emma (első rész)

Négy párna felpócolva. Ez még szinte gyerekkora óta a szokása volt, mert vizszintesen egyszerűen úgy érezte fejreáll a világ és az összes végtagja súlytalanná válik. Hiába mondta édesanyja, hogy ez bizony rossz szokás, mert a gerincnek legalább éjszaka vizsszintesen kellene lenni, hogy kipihenje magát, ő próbálta, de nem ment.  

Woodbridge-ben született 1939-ben és nem is ment 16 évig messzebb tőle, esetleg Ipswich-ig, ahol a nagynénje lakott. Apjának jól menő vaskereskedése volt, édesanyja a háztartást látta el otthon és a négy gyereket.   Emmának hívták és egyetlen lány volt a négy közül, és mivel ezáltal igencsak fiúsítva volt, nem riadt vissza az árnyékától. Néha még sötétben is átvágott az erdőn, ha a városba vitt az apjának üzenetet vagy vacsorát, ha éppen leltár volt a boltban és Mr.Jenkins olyankor késő éjszakáig bent maradt. Emma három fiútestvére idősebb volt nála, és az apjuknak segítettek a boltban. A legidősebb Tom, egyetemre járt Londonba és csak fél évente engedhette meg a család, hogy a költséges hazautazást kifizesse a fiúnak. 

Emma tizenhat éves korában sokat vigyázott Mrs. Perkins kisbabájára hétvégenként ezért kapott némi zsebpénzt és mivel közeledett a nyári szünet, megkérte édesanyját, hogy hadd látogassa meg Tom-ot a városban. Mivel Mr. Jenkins húga Londonban lakott ezért nem jelentett problémát, hogy hol szálljon meg a lány. Mrs. Jenkins nehéz szívvel, de elengedte, mivel látta a lánya szemében a konok eltökéltséget amit leginkább Mr. Jenkins-től örökölt, ezért jobbnak látta ha nem száll vitába vele. Pénteken reggel feltették a Londoni vonatra, ezzel Emma úgy érezte, hogy eljött az igazi nyári vakáció a szabadság számára! Csinos kis kockás ruhában, és a kabátkában, amit még anyja varrt, úgy feszített, mintha a legújabb londoni divat szerint öltözött volna. Ez a nap volt számára élete első igazán várakozásokkal teli napja!

A vasuti kocsi tele volt katonákkal, és néhány család, hangoskodó éneklő gyerekekkel. London több, mint öt órára volt vonattal, ezért Emma kényelmesen elhelyezkedett a másodosztályú kocsiban és elővette a rongyosra olvasott Jane Austen könyvét, majd látszólag belemélyedt. De annyira izgatott volt, hogy olvasni nem igazán tudott csak néhány sort, de mivel kívülről fujta az egész könyvet, inkább szórakozottan tartogatta maga előtt, és az ablakon bámészkodott kifelé.

- Büszkeség és balítélet? - szólalt meg egy hang mellette. Észre sem vette és letelepedett mellé egy magas barna katona és a kezében tartott könyvre mutogatott. A fiú nem lehetett több tizenkilencnél, és olyan magas volt, hogy a lábait szinte össze kellett csomagolnia hogy a szemben lévő társa aki ugyancsak most huppant le, lába elférjen. Emma nem jött zavarba hanem összecsukta a könyvet  és merészen a fiú kék szemébe nézett majd válaszolt. - Látom tudsz olvasni, bár ez inkább nőknek való könyv! - mosolyodott el és mivel a fiú szeme a könyvről Emma szemére vándorolt, inkább lesütötte a szemét, mert tudta, hogy ezt így illik. Majd gyorsan a fiú kissé pufók társára pillantott, aki megpróbálta a zsákját az ülés fölött lévő csomagtartóba gyömöszölni, nem túl sok sikerrel.

- Harry , Örülök a szerencsének! - mondta újra a mellette ülő - majd Emma orra alá nyomta a kezét, a bemutatkozást megerősítendő.

- Emma, emelte fel a kezét a lány is majd gyors kézfogás után kiszabadította a kezét. - örülök a szerencsének!

- A húgomnak olvastam sokat ezt a könyvet, onnan ismerem. - mondta szélesen elmosolyodva Harry.

- Oh, ha a húgod még nem olvas, akkor ez igen nehéz olvasmány lehetett a számára. - mosolygott Emma is.

- Nem tanult  meg soha, mivel vak, de imádja a könyveket és vagy én vagy az apám olvasunk neki. Talán annyi lehet mint Te. Hová utazol?

Emma picit elszégyellte magát, hogy túl gyorsan alkotott véleményt valakiről, és igazán szánta Harry hugát, hogy vak, és mégis annyira szeret olvasni. Szép dolog hogy ez a fiú olvas a húgának. Az ő testvérei csak egymást tépték amig kisebbek voltak, vagy őt kergették a fára. Mióta dolgoztak nem igazán foglalkoztak Emmával, kis taknyosnak tartották.

- Igazán sajnálom a húgodat - mondta végül. Tudod, hogy van Braille írás, amit a vakok számára fejlesztettek ki? Könyveket is nyomtattak már ilyen módszerrel. A húgod is megtanulhatná és akkor saját maga is akkor olvashatna amikor csak kedve tartja.

- Hallottam már róla. - komolyodott el Harry és a tekintete a lányt fürkészte. Máshogy nézett rá, nem úgy mint egy csitrire.  - Okos lány vagy, ha ilyeneket is tudsz. Sajnos ezek a könyvek nagyon sokba kerülnek, és valakinek meg is kellene tanítania ezt az olvasási módszert és mi egy elég kis városból jöttünk, ahol nincs ilyen tanár.

- Honnan jöttél? - a lány szemében érdeklődés csillant, hátha Harry nem is lakik messze tőlük. Bár igazán nem is tudta, hogy ez miért villanyozta fel ennyire, mert eddig a városbeli fiúkra úgy tekintett, mint a bátyjaira. Másra sem jók, csak arra, hogy az ember agyára menjenek a hülye játékaikkal, vagy az idegesítő szokásaikkal az iskolában, a köpőcsövezéstől a galacsindobáláson át a lányok szoknyájának a felrántásáig. Harry valahogy másnak tűnt, mosolygott bár a szeme komoly maradt. Néhány szeplő volt  a szeme alatt és ha nem a lábát próbálta begyömöszölni a pad alá akkor a sapkáját hajtogatta egész apróra zavarában. Emma ilyennek képzelte Mr.Fitzwilliam ezredest a Büszkeség és balitéletből, aki Mr. Darcy nagybátyja volt.

-.........sokáig, ahol az apánkkal éltünk, aztán miután katona lettem, távol kerültem tőlük.

Emma zavarba jött, hogy úgy elmélázott a könyvbéli hősök Harry-hez hasonlításával, hogy igazán a választ nem is hallotta. 

- Vagy úgy, mondta mert szégyellt volna rákérdezni mi is volt a város neve amit a fiú említett. Kicsit feszélyezte őt, hogy lassan már csak katonát ülne körülötte és ahelyett, hogy egymással lennének elfoglalva, mindenki az ő beszélgetésüket figyeli érdeklődve.

- És Te merről jöttél? Hová tartasz?

- Woodbridge-ből, és Londonba megyek a nagynénémhez. Meglátogatom a bátyám aki ott tanul az egyetemen. - húzta ki büszkén magát.

- Oh, Woodridge? - az nincs olyan messze tőlünk, egy-két óra talán. Bátor vagy hogy egyedül ilyen messze utazol. Mi egy hétig Dartford-ban leszünk, ha akarod szívesen elkísérlek. London elég nagy és mindenféle emberek megfordulnak. Nem biztonságos egy ilyen fiatal lánynak egyedül mászkálnia. - mondta Harry és újra mosolygott. Emma először sértve érezte magát, hogy nem néz ki belőle ez a katona annyit, hogy vigyázzon magára. Mitch O'Connelt háromszor is a földhöz vágta amikor szemtelenkedni próbált vele, pedig tőle még néhány fiú is tart. Sam Thorntont pedig egyszer jól orrbavágta amikor megpróbált a nyakába csókolni a háta mögött lévő padból. Azóta tartanak tőle a szemtelenkedni vágyók, mert tudják, hogy eljár a keze és aki három fiútestvér mellett nőtt fel az nem terítőket hímzett. De aztán arra gondolt, hogy olyan kedvesen ajánlotta fel ez a fiú hogy elkíséri, hogy miért ne? Abban még semmi rossz nincs. Majd ha elmeséli Dotty-nak a legjobb barátnőjének, hogy egy magas kékszemű katona kísérte el a nénikéjéhez Londonban, akkor máris felé lendül a mérleg nyelve, mert Dotty folyton azzal kérkedett, hogy Tom Darthem egyszer leterítette a kabátját az úton a pocsolyába, hogy Dotty átkelhessen rajta. Ezt egy mozifilmből látta Tom és rendkívül férfiasnak vélte a jelenetet. Igaz, hogy azóta Sally, Molly és Mabel is átment a sáros kabátján, de Dottynak akkor is ez volt a kedvenc története, amit mindíg elsütött egy-egy szülinapi partyn. 

- Nem is tudom Harry, igazán kedves tőled, de biztos más dolgod is akad ahelyett, hogy engem kisérgess. - mondta ki hangosan, de remélte, hogy Harrynek nem akad más dolga.

- Á, úgyis csak egy-két nap múlva jön utánunk a csapat többi tagja, és hétvégén indulunk tovább. Addig csak néhány órát kell bent töltenünk az állomáson, de szabadon mozoghatunk. Londonban már sokszor jártam, ismerem mint a tenyeremet. Nem fogsz eltévedni.

-Oh, köszönöm.- mosolygott Emma  - de a bátyám kijön elém a vasútállomásra. Már bánta, hogy megkérte Tom-ot, de már mindegy.

- Vagy úgy! - válaszolt a fiú és láthatóan lelohadt a jókedve.

- De szerda este ellátogatunk egy jótékonysági bálra, ha van kedved Te is eljöhetsz, csak két penny a belépő.

- Rendben! mosolygott újra füligérő szájjal a fiú. Ird le a cimet ahol lesz és ott találkozunk!

Emma letépett egy fecnit a könyv utolsó oldalából és egy apró ceruzával odafirkantotta a keresztnevét  és a cimet.

Londonig be nem állt a szájuk, mindketten érdeklődtek az érdekes sportok iránt, a könyvek a tánc és a zene, szinte azonos izléssel bírtak mindketten. Aztán befutott a Londoni pályaudvarra a vonat és gyors köszönés után Emma lesietett a vonatlépcsőn és a mindent beterítő fehér füstben még a fiú után nézett a távolodó tömegben majd Tom hangját hallotta a háta mögött. - Hugocskám! és már pördült is Emma a bátyja ölelő karjaiba, aki felkapta és mint kiskorában, megpörgette felemeltében a lányt.

Miután Tom a nagynénjükhöz kísérte Emmát, sürgősen vissza kellett mennie az egyetemre, de megbeszélték,hogy este átjön, hogy Emma elmeséljen mindent ami otthon történt az elmúlt hónapokban.

Mabel, Emma édesapjának a húga  boldogan fogadta a lányt, megmutatta a szobáját és feltétlenül a lelkére kötötte, hogy ebéd után vele kell hogy menjen a helyi cukrászdába hogy a barátnőinek bemutassa az unokahúgát. Emma kicsomagolt és lerogyott az ágyra, mert kimerítő volt ez a nap és még nincs is vége, de nagyon élvezte a pörgést ami körülvette, ahogy az események sebesen követték egymást. Otthon egy hónap alatt nem történik vele ennyi minden, nem csoda hogy kimerült. Miután végighúzta Mrs.Pimpkin a városon és az összes fellelhető barátnőjének bemutatta, miközben kétszer bőrig áztak, bár kocsit fogadtak, de a forgalom akkora volt, hogy kénytelenek voltak egy hosszabb utat gyalog  megtenni, végre vacsora következett és még gondolkodni sem volt ideje a holnapi napon, elnyomta az álom. Álmában zakatolt a vonat és a hófehér mosolyú Fitzwilliam ezredes egy könyvet nyújtott át neki és a kezük  összeért...

Harryvel végül nem találkozott. Néhány nap elteltével sürgönyt kapott édesanyjától, hogy azonnal utazzon haza mert édesapját baleset érte. Emma azonnal csomagolt és az első vonattal utazott vissza Woodbridge-be szívében az aggodalommal édesapja balesete miatt és kétségekkel, hogy látja e még valaha a kedves fiút akit Harrynek hivtak és azt sem tudta mi a vezetékneve.

Mr Jenkins lábát amputálni kellett miután egy ködös reggelen túl figyelmetlenül lépett az útra és az arra járó hajnali tejeskocsi elgázolta. A fiúknak át kellett venni egy időre az üzlettel kapcsolatos teendőket, de az adminisztratív és könyveléssel kapcsolatos dolgokat Emmára bízták mert ahhoz nem értettek és nem is nagyon akartak azzal foglalkozni. Emma édesanyja otthon ápolta Mr. Jenkinst aki teljes letargiába esett a lába elvesztése miatt. Világ életében önálló ember volt, és utálta hogy rá van utalva mások segítségére még a mellékhelység használatánál is. Egyre többet nézett emiatt a pohár fenekére. Mrs Jenkins először azt gondolta, hogy a fájdalom elmúltával majd visszatér férje önbizalma és leteszi a poharat de erre hiába várt.

Emma aggódva nézte az otthoni problémákat de nem nagyon tudott mit tenni ellene mert az üzlet vezetése teljesen lekötötte az idejét. 

1958-ban édesanyja egészsége megromlott,  daganatot találtak az egyik tüdejében és szinte néhány hónap alatt teljesen áttétesedett a másikra is. 

1959 decemberében csendesen eltemették Mrs. Jenkinst, és Mr Jenkins két mankóra támaszkodva a sírja mellett megfogadta, hogy abbahagyja az ivást. 

Beköltözött az üzlet hátsó helységébe és átvette annak az irányítását. Emma ekkor húsz éves volt. Volt néhány udvarlója de valahogy egyik sem jutott el a lánykérésig. Túlzottan tanult és okos volt, és kereken elutasított minden olyan képzelgést hogy ő majd a konyhában fog főzőcskézni és gyerekeket nevelni amíg a férje dolgozik és kocsmázik. Szeretett dolgozni az üzletben és ezt nem akarta feladni. A férfiak féltek a túlzottan emancipált nőktől akik olvasottak és a számok világában is kiismerik magukat, úgyhogy néhány hónap után mind odébbálltak.

Emma már elkönyvelte magában hogy nem megy férjhez ha ezen múlik és ha nincs közel s távol értelmes férfi aki partnerként és nem házirabszolgaként gondol a jövendőbelijére akkor vénlány marad.

1960 nyarán aztán a városba vursli érkezett és három hétre letanyáztak azon a nagy üres telken, amely tőszomszédságban volt a vaskereskedéssel. Az idegenek nem voltak túlzottan megnyerő külsejüek, egy hordóhasú kőrhintás jött a pereputtyával és két céllövöldés sátor ahol fiatal suhancok ültek naphosszat fogpiszkálóval a foguk közt. Egésznap füttyögtek a lányok után és malacságokat kiabáltak utánuk, azok meg vihogva futottak el. A körhintás felesége egésznap a pénztárban ült és az apró kis fülkét telefüstölte, és vég nélkül szapulta az urát válogatott trágárságokat vágva a fejéhez. A kis vursli környéke néhány nap alatt megtelt üres konzervdobozokkal és cigarettacsikkekkel valamint háztartási szeméttel. A város lakói azonban hiába hőbörögtek a polgármesternél, mert az jó üzletnek tartotta az üres telek bérbeadását. A szemét eltakarításáról pedig nem volt aki gondoskodjon.

Emma egy hétig tűrte hogy az üzletük előtt egyre több a szemét és a három számból álló üvöltő zenei repertoár már estére fejfájást okozott neki, de remélte hamarosan eltakarodnak. Amikor viszont egy este a részeg céllövöldés telehányta az üzlet elõtt lévõ virágosládát akkor eluralkodott rajta a düh és másnap reggel átment panaszt tenni a kőrhintásnak miután kiderült, hogy ő a tulajdonosa a vállalkozásnak és kérte, hogy vessen véget ennek az állapotnak.

- Kishölgyem, há' én mit tehetek arró' hogy a fiaim nem bírják az erős szeszt? Meg aszonygya hogy szemetelünk? Há azok nem mink votunk hanem azok a népek akik a szógátatást igénybe vették. Kérje azokat hogy szedjék össze, no... Hát ne legyünk mán rossz szomszédságban Kishölgyem. Gyöjjön lőhet egyet a lövöldébe ingyér! - mosolygott fogatlan szájával a kőrhintás, majd egy hegyeset kiköpött a lány mellett.

- Nem szeretnék lőni, köszönöm - mondta Emma kimérten, - Elegem van magukból! Nem tudunk dolgozni ebben a zajban és a bűz ami maguk körül van elriasztja a vevőinket is! Vagy eltakarítják vagy eltakarodnak! - ez az utolsó szavam. 

Mondta a lány majd sarkonfordult és elviharzott.

- Hónaphoz egy hétre szedjük a sátorfánkat kishölgy! Kiáltott utána az ember. - Az ilyen fehérnépet meg kéne jól leckéztetni, biza... Szürte aztán a két foga közt.

- Maj' mi megszeliditsük apa! -mondta a hátamögött az egyik fia és a bátyjával susmorogni kezdett majd jót röhögtek.