Emma összecsomagolta azt a néhány holmiját melyet magával hozott Londonba. Hogy utált most visszamenni Woodbridge-be. Legszivesebben itt maradt volna, távol az intrikáktól és a rosszindulatú pletykáktól, no és Dee-től meg az egész nyomorult kisvárostól, ami oly sok fájdalmat okozott neki az elmúlt időszakban. Senkinek sincs rá szüksége ott, minden testvére megállapodni látszik, a barátai pedig...nos azok nem sokan vannak. Egyedül az apját sajnálta volna egyedülhagyni, de azért ő sem volt magányos hiszen számos barátja akadt akivel megbeszélhette a világ nagy dolgait.
Tényleg, mi lenne ha egyszerűen csak fogná magát és új életet kezdene...De hol? Itt Londonban jó lehetőségek adódnának, tetszik is a pörgés, a város sokszínűsége, de mégis mit kezdhetne magával itt szinte egyedül. Bár itt van Tom, a jóságos bátyus, de neki is meglesz hamarosan a saját családja, és semmiképp nem akart a nyakába akaszkodni. Harryt talán soha többé nem fogja látni. Ettől görcsbe rándult a gyomra, hiszen minél többször találkoztak, annál jobban érezte, hogy szereti és nagyon nehezen fogja elfelejteni, talán soha. Eddig jutott a bőröndpakolásban, amikor megcsörrent a telefon, és a recepciós jelezte, hogy itt a taxija ami a pályaudvarra viszi. Nagyot sóhajtva odalépett az ablakhoz és végigtekintett a londoni forgatagon ami alatta öt emelettel elé tárult. Piros emeletes buszok, színes forgatag, az õszi napban fürdő színpompás virágokkal teli park, kerékpárosok, kutyasétáltatók, idősek, fiatalok és egyiket sem érdekli hogy ő maradna e vagy menne. És ez volt benne a legjobb, hogy nem kell magyarázkodnia senkinek miért igen vagy miért nem. A telefon újra megcsörrent immár sürgetőleg hogy induljon végre. Felemelte a bőröndöt és a csomagokat, kabátot vett és egy csinos kalapot, majd kilépett a szobából.
Tom épp szünetet tartott a sürgősségin amikor telefonhoz hívták.
- Tessék itt Dr. Tom Jenkins beszél - szólt fáradtan a kagylóba.
- Helló Tom, én Harry Woodbridge vagyok. Biztos emlékszel rám, tegnap este találkoztunk a szálló halljában, ahol a húgoddal Emmával voltál.
- Oh, igen - mosolyodott el Tom - helló Harry, tudok segíteni valamiben?
- Igen, megmondanád kérlek, hogy Emma mikor utazik?
- Tudomásom szerint a három harmincas vonattal indul a Viktóriáról. Sajnos nem tudtam kikísérni mert estig bent vagyok a kórházban, alig van ember.
- Persze megértem. - Harry az órájára tekintett, fél három volt. Nagyon kevés az ideje.
- Kösz Tom az infót, további jó munkát neked és remélem még találkozunk.
- Én is remélem és Harry...
- Igen?
- Szerintem megéri sietni, úgy láttam, hogy neki sem vagy közömbös. - vigyorgott újra Tom
- Kösz, remélem igazad van. Viszlát!
Harry visszament a StMary's kórházba, mert tisztáznia kellett néhány dolgot Shannonnal...a volt menyasszonyával.
A Viktória Pályaudvaron nagy volt a nyüzsgés, Emma alig talált helyet a vonaton, ami a menetrend szerint 3.35-kor indult. Végre egy üres fülkét talált a vonat legvégén. Úgy látszik oda már nem mindenki zarándokolt el. A bőröndöt a csomagtartóra csúsztatta a feje fölé majd leült a mübőrrel bevont ülésre és kibámult az ablakon. Csókolózó szerelmespár állt pont az ablak előtt. A lány szeme könnyes volt, a fiú pedig hosszasan ölelte őt, majd megfordult és elindult a kijárat felé. A lány még állt ott néhány percig szótlanul majd felszállt a következő kocsiba. Emma nagyot sóhajtott. Hát, másnak sem könnyebb az elválás, de talán ők még találkoznak néhány nap vagy hét múlva. Harry és ő viszont soha nem örülhetnek a viszontlátásnak. Harrynak nemsokára gyereke lesz, felesége, családja. Emma kivette a táskájából a ronggyá olvasott kis könyvet és felütötte a kedvenc részénél, amikor Elisabeth Bennettet meghívhák Pemberley-be, és Mark Darcy huga zongorázik, ő pedig segít lapozni a kottában a lánynak. Darcy a pamlagon ül és ahogy a lány szemébe pillant az pedig őrá...abban a pillantásban minden szeretet és gyengédség benne van. Ezerszer elképzelte már a jelenetet magában, persze Elisabeth helyett magát Darcyt pedig Harry helyettesítette. Hirtelen az órájára nézett. 3.40 volt. Meglepetten nézett ki az ablakon, vajon miért nem indult már el a vonat? A kalauz állt a peronon, és Emma kiszólt az ablakon neki.
- Elnézést uram! Miért nem indultunk még el?
A kalauz a sapkájához emelte kezét köszönésképp, majd válaszolt.
- Kisasszony a rendőrség feltartóztatta a vonatot mert valakit keresnek.
- Oh...valami bűnözőt talán?
- Fogalmam sincs, de azt mondták, hogy addig nem indulhat a vonat amíg az a bizonyos személy rajta tartózkodik.
A kalauz felettébb örült, hogy sikerült ilyen pontosan és választékosan kifejeznie magát és biccentve továbbsétált.
Végülis mindegy mikor ér Woodbridge-be...tõle akár holnap estére is odaérhet. Tovább könyökölt a lehúzott ablakon és figyelte az embereket akik jöttek, mentek, búcsúztak és újra találkoztak. A fülke ajtó kinyilt, enyhe léghuzat támadt, de Emma nem fordult meg és még jónéhány percig bámészkodott majd egy hangot hallott a háta mögött.
- Büszkeség és balítélet?
Emma megpördült és Harry ott ült a fülkében, kezében Emma ronggyá olvasott regénye.
- Te hogy...? Mit keresel itt?
- Egy személyt keresek akinek le kell szállnia a vonatról mert addig nem indulhat el.
- De kicsodát? És miért itt?
- Megigérem, hogy ha most leszállsz velem elmesélem miért itt.
Levette Emma bőröndjét és a kezét nyújtotta a lány felé.
- Nem szállok le Harry és neked nincs itt keresnivalód. Tegnap azt mondtad nemsokára apa leszel és férj és...- Emmát félbeszakította Harry
- Remélem nemsokára apa és férj leszek de ez csak akkor lehetséges ha most velem együtt leszállsz és akkor mindent elmagyarázok, rendben?
- Én, nem értem...
- Bízz bennem kérlek, azt hiszem eddig nem adtam okot a csalódásra...legfeljebb akaratomon kívül.
Emma Harry szemébe nézett, és abban a pillantásban minden szeretet és gyengédség benne volt.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése